Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve XII. (Kemenczky Judit: Az amerikai versek; Marno János: Az albán szálló; Bratka László: A mohóság hajtotta, a titkok szomja..., Sarkcsillagig érő ajtófélfa tövében; Faludi Adám: Alagsori műveletek; Holló András: Lázadás és megbékélés; Háy János: Welcome in Afrika, Marlon és Marion; Babies I.: Két lépés a függőhidőn; Kemény I.: A koboldkórus
egy távolabbi jövőben játszódik, amelyben a kiválasztott Unatkozók televíziós adásban szemlélik a többiek által kötelezően végzett gyilkoló, emberevő s egyéb szadista programokat. Mindkét mű egy elképzelt, egy lehetséges jövőbe vezet tehát, a dráma egy vég előtti, az eposz egy vég utáni állapotba. Mintha mottónak tekintené a szerző Dürrenmatt tézisét A fizikusokhoz, mely szerint „A történetet akkor gondoltuk végig, ha már bekövetkezett benne a lehető legrosszabb fordulat.” A széthajtogatott fekete doboz gömb alakú, azaz maga a föld, s hat „oldala”, az eposz hat része a hat földrész, kezdve Antarktiszon, folytatva Ausztráliával, Amerikával, Ázsiával, Afrikával, végül hazaérkezve, befejezve Európával. Antarktiszra egy repülőn menekülve érkezik meg az elbeszélő, út közben társai a gép fedélzetén tovább gyilkolták egymást. Épít egy robotot, beleülteti elhalt ragszolgák agyszöveteinek tömegét, s ezzel az értelmes és beszélő lénnyel vág neki a nagy útnak. Az út leírása viszonylag tárgyias, a szöveg legköltőibb elemei a robot megszólalásai. A robot a költő tehát, már legelső megnyilatkozásában is: „Kerubról / álmodtam, s pondró. De ha nincs Isten, ki időtlen? / Szaggasd hát fel e rámfeszülő tért! Hív a szabad- ság!”. E mű sci-fi-eposz, s ennyiben unikum. A sci-fi-jelleg ugyanis nemcsak a témaválasztásra vonatkozik, hanem a szöveg formálásmódjától eltekintve az egész műre. Igazi cselekménye voltaképpen a nyitófejezettől eltekintve nem sok van az eposznak, inkább epizód-morzsák adják az egészet. Ember nélkül, illetve halott emberekkel, csontvázakkal benépesítetten a földgolyó idétlennek mutatkozik, az emberiség nélküli lét formátlanná teszi a földrészeket. A felbomlás egy értékek, rend nélküli zagyva világot tár elénk, s végül is az utazásnak is az lesz egyetlen igazi értelme, hogy az elbeszélő-szemlélő és a robot, amely valójában alakmása magának az elbeszélőnek, egyik énje, vissza-, azaz hazaérkezve Európába, eljut a végleges véghez. Az elbeszélőre a halál vár, a gépre az emlékezés és még egy cselekedet: „Befejezni, kizárni / ezt a dobozt. Legutolsó emléktárgya a fajnak. / Nincs címzett... És én lassan nekiállok a rámmért / tervnek; a génbank tornyából fújom fel az űrbe.” Az utolsó ember megbűnhődte bűneit az utazás során, végül elégikusan megbékélt sorsával. Az eposznak vége, de a történet folytatódik, s a „figyelmeztetés”, bizonytalanabb hangütésével is, hozzánk szól. (József Attila Kör - Pesti Szalon Könyvkiadó) Kemény István: A koboldkórus Az utóbbi évek egyik legérdekesebb pályakezdése Kemény Istváné, már az 1984-ben egyetemi kiadványként megjelenő Csigalépcső az elfelejtett tanszékekhez nyitányától kezdve, s folytatva, az első „igazi” kötettel (Játék méreggel és ellenméreggel, 1987), majd egy furcsaságával is megnyerő, karcsú regénnyel (Az ellenség művészete, 1989). Majd következett a Témák a Rokokó-filmből (1991) prózaversekkel és egyszerre prózai-költői költeményekkel. Szervesen összefüggnek ezek a kötetek, de igaza van A koboldkórus kiadói ajánlásának is, amely korszakváltást jelez: „a komolyodó fiúval egyszerre csak egy fiatal férfi néz szembe a tükörből”. Ez a váltás azonban nem drasztikus, az eddig életművet végigolvasva nem a másság, hanem a szervesség mutatkozik meghatározónak mind a pályakezdést a mostani helyzettel vetve egybe, mind az előző könyvet a mostanival, s mind az új kötet ciklusai közötti kapcsolatot keresve. Mindazonáltal A koboldkórus egy minden eddiginél következetesebben megmutatott „fejlődéstörténetet is elénk tár, kezdve az első ciklussal. A „Ma gamrama radtam!” (használhatatlan varázsige) szövege másként tagolva tárgyias kijelentéssé változik, s A koboldkórus délelőtti dala és más versek tanúsága szerint elsősorban azt a váltást jelöli meg komoran, tragikusan és mítoszian, amelynek során a gyermek kikerül a szülői védettségből, a világgal elegyedik, de még nem felnőttként. S azzá válva is csak kamasz még sok tekintetben, aki „Elkallódik, elvész a harmincas éveiben. / Hányán vesztek el a harmincas éveikben!” pedig „Szegény fiú, mindenki szerette, / mindenki mindig szegény fiúnak hívta. / Na gyere csak fiam, szóltak neki a nézők közül, / és előlépett rossz helyről, rossz helyre, rosszkor.” (A fiú). A gyermek-kamasz-felnőttre ezután szellemi utazások várnak. Az első a „Bokros, kérvényes út.”, ciklusa, amelyben magához az utazás motívumához kötődően jelennek meg különböző helyzetek és embertípusok, meglehetős elvontsággal. A rákövetkező ciklus, Az elmeáldozat lé90
