Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve XII. (Kemenczky Judit: Az amerikai versek; Marno János: Az albán szálló; Bratka László: A mohóság hajtotta, a titkok szomja..., Sarkcsillagig érő ajtófélfa tövében; Faludi Adám: Alagsori műveletek; Holló András: Lázadás és megbékélés; Háy János: Welcome in Afrika, Marlon és Marion; Babies I.: Két lépés a függőhidőn; Kemény I.: A koboldkórus
E szövegek léte -se létbe az eltervezés, az alkotás maga és a kész mű egyaránt beletartozik — egy katartikus tragikumon túli személyiség önmegőrzésének előfeltételéül és következményeként válik értelmessé egy olyan világban, ahol megszokta a „kifele s befele egyaránt, utálattal élni” állapot állandósultságát. Olyan állapot ez, amelyben - az újabb verseket idézve - „már nem hozható / helyre semmi” (Az igazságszolgáltatás) s „őt egyelőre inkább az engedetlenség / vonzza, a majdnem-nemlét” {Alapjárás). Ahol egy szerepjátszó monológszöveg végkövetkeztetése: „nem muszáj az embernek sem hinnie, / sem nem hinnie abban, amit játszik.” {döntésemről lehull a hályog), s ahol egy másik, színházat idéző vers így indul: „lepke, a nyavalyát, hajcsat ez / becsíp, hull a korpa, korpusz, pehely, / hímpor, horhos a pilisben / ami rajtam múlt, abból nem lesz / repdeső lélekjelen // és mint két sár, sárga hajadon / ölel, ölbe kap, félhangot csúszik / cseléd hu a színpadon / nincs remény, azt mondja, a másik / meg azt, hogy ez relatív // ismerje ki magát az ember / emitt omlás-, ott robbanásveszély” (oly nyűg lepkének lenni könnyű). „Minden Egész eltörött” - fogalmazta meg máig ható érvénnyel Ady Endre, ámde ő ezt mégsem értette valóban „mindenre”, s nem tartotta visszavonhatatlan állapotnak. Azóta gondolkodók és művészek sora vitte végletes következetességgel végig ezt az eltöröttséget. Ennek szellemében „vége” a több ezer éves afro-ázsiai-európai kultúra össze- és megtartó erejének, vége minden egyértelműségnek, megtervezettségnek, esztétikának és etikának. Vége magának a humanizmusnak is. Nincs igazi struktúra, nincs centrum. Csak fragmentumok vannak, amelyek ugyan utalnak egész sejtelmekre, de egy befejezett múlt részeként. Egésszé, éppé nem válhat a személyiség sem, az is fragmentumokból szerveződik. S bár a szövegalkotó szubjektum kétségtelenül egyetlen egyként szólal meg, önmagát is dekonstruálttá szervezi. Gondolatilag nem önellentmondás ez, annál több az esztétikai szinten felvetődő kérdés. A de- konstruált személyiség ugyanis az alkotás „hiperrealista” módszerével eddig többnyire olyan szövegeket hozott létre, amelyek egy nem ismert kultúra fellelt cseréptöredékeinek fragmentumaihoz hasonlíthatóak, amelyekhez tehát a befogadónak azonosulóan otthonossá kellene válnia ebben az egyszemélyes kultúrában, annak töredékekben felmutatott magánmitológiájában. Aligha az amatőr vagy hivatásos befogadó a ludas tehát elsősorban az értelmezési bizonytalanságban, amelyet csak mélyít a versfogalom radikális átértelmezése is. Ugyanakkor Az albán szálló c. kötet anyaga az alapelvek és az „Alapjárás” megtartása mellett nem jelentéktelen mértékű elmozdulást is mutat a „köznép” általi befogadhatóság irányába. Ez leginkább abban érhető tetten, hogy habár a világ fragmentumszerű, maga a szöveg mind folyamatosabbá, megszervezettebbé válik, s nem feltétlenül szavanként vagy soronként kell síkot váltania a befogadónak. Némely szöveg eljut a vallomásos jellegű történetmondáshoz is, s itt szinte a cselekményes valóság követeli ki a folyamatosságot, leginkább a döntésemről ha lehull a hályog és az albán szálló szerkezetében. S ez utóbbi zárása arra is meggyőző példa, miként lehet a töredékességet és az egész-emléket egybefogni, poétikai és nyelvi értelemben is építve a hagyományosra: „mondta, amit súgtam hol meg ő súgott nekem, fényes / súgta, fényes, mondtam, nappal, súgta, nappal, mondtam / fényes nappal / mondtam, vacogok a, súgta vacogok / a, mondtam, a tűző, súgta, a tűző, mondtam, tűző / napon, súgta, a tűző napon, mondtam, a fogam, súgta / a fogam, mondtam, össze, súgta, össze, mondtam, össze-/koccan, súgta, összekoccan, mondtam”. (Holnap Kiadó, 1992) Bratka László: A mohóság hajtotta, a titkok szomja..., Sarkcsillagig érő ajtófélfa tövében Az első Bratka-verseskönyv 1981-ben jelent meg, s hosszabb csend követte egészen a közelmúltig, a szinte egyidőben elkészülő két újabb kötetig. Közben követhető volt a műfordítói munka elmélyülése, tudhattunk a felsőfokú tibetisztikai tanulmányokról, s most a költői továbblépés dokumentumait is olvashatjuk. Közülük az első egyetlen prózaversciklus a Cserépfalvi Poétika elnevezésű zsebfuzet-sorozatában, a második viszont három ciklust és egy hosszúverset tartalmazó „szabvány”-kötet, a címlapján egy óraszámlapból előbúvó macskafejjel. Szerencsés kettős jelképként, emblémaként, hiszen e versek egyik állandó kérdésköre az állandóságé-változásé, látszaté és lényegé, s gyakori motívum a macskáé is. 85
