Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve XII. (Kemenczky Judit: Az amerikai versek; Marno János: Az albán szálló; Bratka László: A mohóság hajtotta, a titkok szomja..., Sarkcsillagig érő ajtófélfa tövében; Faludi Adám: Alagsori műveletek; Holló András: Lázadás és megbékélés; Háy János: Welcome in Afrika, Marlon és Marion; Babies I.: Két lépés a függőhidőn; Kemény I.: A koboldkórus

Bratkát két évtizede a Ne mondj le semmiről c. antológiában úgy mutatta be Eörsi István, mint aki lemondott a költői szépségről, hadat üzent hagyományos megjelenési formáinak. Valóban volt avantgárd jellegzetessége a bemutatkozásnak, ámde a közízlés „pofonütése” soha nem váltott ki éles olvasói elutasítást, mert a szemléletmód és annak poétikai megjelenési formái a tágan értett huszadik századi hagyománykincset korántsem tagadták meg. Méginkább érvényes ez az újabb termésre. A legáltalánosabb költői jellemvonásnak a világszemléletek egyeztetésére törekvést tartom, amely egy olyanfajta szemlélődő magatartás keretében jelenik meg, amely kiindulópont is, cél is, módszer is, eszköz is, a lényeg megközelítésének útja is, s maga a lényeg is. E felismerés jegyében szinte egybeolvashatjuk a két köteteimet: A mohóság hajtotta, a titkok szomja Sarkcsillagig érő ajtófélfa tövében. Maga e mohóság természetesen spirituális jellegű, a megismerésvágy mozgatja a létezőt, aki egy olyan térben él, amelyben a dolgok és jelenségek összekapcsolódnak, egymásra vonatkoznak, mégha ez a tulajdonságuk nem is mindig mutatkozik meg a szemlélő tudat számára. A közeli, a kézzelfogható, és a végtelent megidézően távoli, elérhetetlen egyetlen költői képpel eggyérántódik: az ajtófélfa a Sarkcsillagig ér. A kötetével azonos című vers fő alakja egy macska, s a rohangászás után „ti- pergős-toporgós helybenjárás közben / gyűjti az elszánást / a Sarkcsillagig érő ajtófélfa tövében... / Quo vadis, macska? / Quo vadis, macskát kérdező?”. Ebben a térben látszólag értelmetlen lenne a kérdés, hiszen bárhová megy is a kérdezett s a kérdező, lényege szerint ugyanott van. A kérdés azonban a téridőben létezőre vonatkozik, nem a helyváltoztatásra irányul tehát, hanem a létértelmezésre. S így kényszerűen mindvégig kérdés marad, a címlaptól a kötetzáró sorokig. Hiába a „titkok szomja”, a titok igazából nem tárulhat fel, az Összefüggések Nagy Játékmestere nem oldja fel kételyeinket: „Mi hát ez az állandó változás, ez az állandó süllyedésemelkedés, állandó átrendeződés? / Játszódni hagyom magamban a világot, amíg életem engedi? / Vagy az Összefüggések Nagy Játékmestere a Föld szívének támasztott mérce e részén - agyamban -, figyeli, hogyan áll éppen - hipotetikusan nevezzük így: az éteri és tellurikus erők közti küzdelem?” (A játékmester mérőléce.) Egy másik versben így szólal meg a kérdés és a fohász: „Ó, Összefüggések Nagy Játékmestere, vajon hányadszor játszatod erkélyeden, ezúttal velem, ugyanazt az életet? Némi nagyvonalúsággal, vagy csak úgy, az érdekesség kedvéért, engedélyezhetnél némi biztonságot és bizonyosságot!” (Játékmesterek).

A második kötet három ciklusán végighúzódik egy újabb ciklus is Kilenchatvan - mondja a baba című versekkel. A szám egy tányér leves árára utal, ámde az ismétlődés monotóniája tá- gabb jelentésűvé teszi. A baba viszont a költő alakmása, akire - a keleti mesevilág jelentéskörében - éppen a többszörös alakváltás, az álruhába öltözés lehet a jellemző. Ugyanakkor a baba-versek a legközvetlenebbül filozofikusak, s így a személyiség lényegi magját megragadó- ak. Szkepticizmusra valló, aforisztikus kijelentések szikráznak fel e versprózák mélyéből: „tanácstalan vagyok, hogy mit is mondjak nektek”, „Az ember mindent kibír, mert úgysincs jobb dolga.”, „sok új nincs”, „Legjobb annak, aki éntelen”, „mi hát a költészet, e magányossága miatt talán szégyenletes gyönyör?” stb. Ez utóbbi kérdésre kapunk viszonylag teljes választ, hiszen a politikánál „sokkal inkább kelti benned az élet egészségének érzetét, hogy munkád nyomán magyarul keljen fel például Mandelstamnak az a szövege, ami oroszul feküdt le - tehát dologra fel” (26. o.).

Az „élet egészségének érzete” talán maga a boldogság, s így csak ritka pillanatok adhatják meg, hogy Valami boldogságféle részese lehessen az ember. Ámde nemcsak a külső körülmények, hanem elhatározás kérdése is a világ rendjébe illeszkedés, de már maga az is, ha a létező rendet ismer fel az őt körülvevő világban. Manapság különösnek mutatkozhat a normális is: „Mi hát ez nálad: tavasszal tavaszi extázis, ősszel ősz hangja zsong, bong, hm, hm, drótkötél- nyire feljavított húrokon, és gólemjeidet járatod, amikor kedved tartja? Ki vagy hát? Seneca, aki hagyja, hogy minden úgy történjen, ahogy történnie kell (...)?” (68. o.). Az önelemzés pontos: az évszakok rendje megszokottat és különöset rétegez egymásra versek sorában: Ez a reggel!, Macskák májusban, Augusztus vége, Nincs visszatérés, Szeptember végén, Októberi elégia, Őszi dolgozat, A gonosz kert, Varjak, O, azok a gyönyörű.

Végül is az egészség érzetéhez tartozik az is, hogy megvizsgáltassák, milyen is a viszony valóság és képzelet között (Huszárok), hiszen olykor a Sátán kutyájának mutatkozik az, amiről kiderül, hogy „csak egy fekete porrongyot ráznak ki”. De helye van a látomásnak, a mesének, a mítosznak is: a titkok szomja az ember lényegi tulajdonsága. (Cserépfalvi, 1992, Széphalom Könyvműhely, 1993)

86