Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve XII. (Kemenczky Judit: Az amerikai versek; Marno János: Az albán szálló; Bratka László: A mohóság hajtotta, a titkok szomja..., Sarkcsillagig érő ajtófélfa tövében; Faludi Adám: Alagsori műveletek; Holló András: Lázadás és megbékélés; Háy János: Welcome in Afrika, Marlon és Marion; Babies I.: Két lépés a függőhidőn; Kemény I.: A koboldkórus

Nehezebben befogadható ez a kötet a korábbiaknál. Az íráskép, a hosszú sorok, a mondattani tagoltság jelöletlensége sem könnyíti meg az olvasó dolgát. Elsó'sorban mégsem a megjelenési forma, hanem e líra szellemisége, tudatos rejtély ess ege okoz gondot. Ugyanakkor tudatos »« „értaghoiT is szólni kívánó törekvés is. Mint az „Utóirat“ közli, „a közönséges embert is tekintetbe vesszük, jelezve, hogy nincs ellenünkre a közeledése”, ugyanakkor „titkos arkánu- munkat, rejtett minisztériumainkat semmiképpen nem kívánjuk általánosan közismertté tenni” (82. o.). Ne feltétlenül arisztokratizmust lássunk ebben. Inkább a személyiséggel, általában az élettel kapcsolatos „kimondhatatlanságok birodalmának” varázskörét, amelyben sem az archaikus európai, ázsiai, amerikai vagy bármilyen mítoszok, sem az újabbak, az ezekre is épülő tudós kultúrák nem teszik fölöslegessé a kérdezést, a keresést egy olyan világban, ahol „a VALÓSA / G mögött is valóság ezt hirtelen és azonnal tudod / a képről / levált a mondat a jelentésről az értelem” (16. o.), s amikor „a nehéz órák elől nem lehet elmenekülni’’ (44. o.). Ugyanakkor él a lehetetlennek feszülés: „ragaszkodom a halhatatlanság fogalmához” (649. o.) (A szövegeket nem mindig tudtam az eredeti tipográfiát megőrizve idézni.) (Széphalom Könyvműhely, 1992)

Marno János: Az albán szálló

Igazából nem tudom, miként kell e kötet címét helyesen leírni, hiszen végig nagybetűvel szedték, a címadó versnél viszont csupa kisbetűt találhatunk. S a szerző előző három verseskönyvének mindig kisbetűs írásmódú volt a címe. Persze ez a legkevesebb gond magával „az albán szállóval”, hiszen a címadó hosszúversben mindössze egy néhány soros utalás található egy tervezett „albán célfürdőzés”-re, amely aztán elhalasztódott, a vers egészének cselekményes alapja viszont egy 1965-ös dorogi kaland egy elképzelt-tervezett színielőadással kapcsolatban. A címadó motívumhoz nincs tehát kulcs, legalábbis azon olvasók számára, akik az asszociációk között is valamiféle számukra is átélhető rendet keresnek. Ugyanakkor a szerzőnek ezidáig ez a „legolvasmányosabb” kötete. Mindig nehéz volt vele az „ együtt, járás”, hogy 1987-es, kései első kötetének címét idézzem. S ezen a múzsa és a bábu (1989), s a cselekmény - isten ha egyszer lábra kap (1990) se sokat változtatott. Ezoterikus költészet ez, s olymódon, hogy e kifejezés mindkét tagja kétségbe vonódik sokak szemében: az ezoterikusát felváltja az érthetetlen, a költészetet a nem-líra minősítése. Ugyanakkor - mint minden különösség esetében - megjelennek a szélsőségesen magasrangú minősítések is. Ami érthetetlen, az természetesen a kispolgárnak, a konzervatívnak az, annak, ki a líráról is csak a hagyományok alapján tud fogalmat alkotni magának. A második kötet kiadói ajánlása Juhász Ferenccel, Tandorival állította párhuzamba Marno jelentkezését, azt is állítva, hogy máris iskolát teremtett. A szerző nyilatkozatai, interjúi szerint szélsőséges idegenséggel szemlél ifjúkora óta minden hagyományos irodalmi alkotást és irodalomszemléletet, beleértve a neoavantgárdot is. Elismerése csak keveseket illet, esszékötetében (A vers akarata, 1991) József Attila, Tandori, Petri s Kalász Márton kap helyet a magyarok közül, Holan, Borges és Heidegger a világ- irodalomból.

Pusztán e névsor, méginkább a Kersztúry Tibornak írott részletes interjúszöveg is mutatja, hogy a Mamo-szövegek mögött következetes intellektuális magatartás, a világhoz és a vershez fűződő viszony végiggondolása lelhető fel. Nem a polgárpukkasztó szándék az elsődleges, bár kapunk abból is, hanem egy személyiség önazonosságkeresése, amelynek legfontosabb eszköze, médiuma, célja maga a vers. Az alaphelyzet körülbelül ez: ,A klasszikus-modem (egzisztencialista) kétségbeesésen csakugyan mintha túl volnánk, a lét-nemlét kérdése, ontoló- giailag legalábbis, többé nem kérdés, annál sürgetőbb viszont minden kérdés, amely a túlélés kieszközölhetőségeire irányul. Ezt sem ironikusan, sem önironikusan mondom. A valóságban! - fizikai, szellemi, lelki - leselejteződésemnek igyekszem (kezdetben ösztönösen, most már tudatosan is) elébe menni a versírással, ilyeténképpen, mondhatni hiperrealista költészetet csinálok, vagy megfordítva: a vers(írás) hiperrealista szemléletre nevel. A hiperrealizmus és az abszurd, költői-tudományos szódefinícióval szólva, kutyatejtestvérek, vagyis egy-egy csepp bukolikát mindkettő hordoz a mélyemlékezetében” (Interjú).

84