Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8. szám - Kántor Lajos: Volt egyszer egy Egyetem
adatokat N. I. könyvei szolgáltatnak; nem az emlékezések, hanem iroda- lompolitikai-„irodalomtörténeti” cikkei, az erdélyi magyar irodalom marxista újraértékelésének vadul-dogmatikus dokumentumai. Ehhez a szakaszhoz és nagyistvá- ni szemlélethez képest foként a hetvenes évekből másfajta emlékek is felidézhetők. A kortársak által gyakran emlegetett keserű szájmozgásból ekkoriban meglepő kérdések, sőt ítéletek is előbukkantak. A pártfunkciókból és egyéb hivatali megbízatásokból kiejtett-kiöregedett Nagy István az ún. politikai szemináriumokon és egyéb gyűléseken a kolozsvári írószövetségben nemegyszer rákérdezett a furcsa intézkedésekben megnyilvánuló országos gazdaságpolitikára (miért fizetődik ki Indiából vasércet importálni Romániának?), a szociális helyzetre, iskolára, óvodára, sőt nemzetiségi problémákra is (szordinóval). Mindvégig megőrzött proletár-keménysége nem engedte meg, hogy nyilvánosan elérzékenyüljön — mintha azonban a kétely benne is felébredt volna, az előző évtizedek munkájának eredményét illetően. A két említett rektor, Nagy István és Takács Lajos közti időkből máig megszólaltatható Balogh Edgár (a kezdeteknek Csőgör Lajos a legjobb ismerője és közvetlen tanúja), minthogy azonban az élők eleve nem tartoznak bele ebbe a „Volt egyszer”- be, B. E. pedig az én emlékezésemben mindenképp külön fejezetre jogosult, róla ne keressen itt rektor-jellemzést az olvasó. Bányai Lászlóról sem, vele ugyanis mindössze két-háromszor hozott össze a sors. (Gólya-koromban még, azután - bukaresti miniszterhelyettesi évei alatt — már nem volt dolgunk egymással, s a történészhez sem lehehetett közöm.) Nevét említve egy dolog (jelenség?) ötlik fel emlékezetemben, de úgy is mondhatnám, elevenedik föl zsigereimben: súlytalan, semmire nem kötelező, férfiatlan kézfogása (kézadása). Szabédi Lászlóról csak némely „szaktanulmányokban” és hivatkozások szerzői állították, hogy a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem rektora lett volna. Jelkép-ember volt és maradt, egyike azoknak, akiknek önként vállalt (kikényszerített?) halála valóban összefüggésbe hozható Erdély magyar egyetemének felszámolásával, így hát jól hangzik (post mortem) rektori előléptetése. Hogy ő is lehetett volna a Bolyai rektora? Ezen talán érdemes elgondolkodni. Nem a „mi lett volna akkor?” okán, hanem a másfél évtizedes történet jobb megvilágítása végett. Mert végül is milyen elv alapján jelöltettek ki Kolozsvárt, a negyvenes évek második felétől, a magyar rektorok? A tudományos érdem (lásd mindenekelőtt Nagy István esetét!) aligha volt elsődleges. A politikai megbízhatóság és - tudom, ez 1995-ben nem hangzik kellemesen - a kompromisszumkészség mutatkozik meghatározónak. Nos, Szabédi a negyvenes évek végén, főképpen a Vezessen a párt c. vers megírása után („s a harcra vezessen a sztálini párt”), élvezte a pártvezetés bizalmát, de folyamatos kompromisszumok megkötésére aligha lett volna alkalmas. Miután sikerült meggyőznie önmagát a bolsevizmus igazáról, új hitéhez új (hatalmon belüli) konfliktusokat is felvállalt, szembekerülve hivatalos véleményekkel. Amikor pedig - 1956 után, különösen pedig az egyetemi egyesítés heteiben, hónapjaiban - megpróbálta újragondolni a romániai magyar intézményépítés (és intézményrombolás) kommunista (és kezdődően ceausista) logikáját, szükségszerűen ütközött a hivatalossággal, a párt- és állami és államvédelmi szervekkel. Tehát, azokban az években, nem volt kolozsvári magyar rektornak való! Mert egyébként, csak a politikát és a tudományt (gondolom, a rektorválasztást másutt is meghatározó, legalábbis befolyásoló két alaptényezőt) véve figyelembe, Szabédi László jellegzetes Bolyai-rektor lehetett volna. Nem sorolom az életrajzi tényeket-jó, legalábbis elfogadható (a népi demokráciának megfelelő) majdnem-népi származását, strasbourgi tanulmányait, rangos jelenlétét az irodalmi, értelmiségi körökben, a sepsiszentgyörgyi intermezzót a Székely Nemzeti Múzeumban -, inkább a professzori tulajdonságait említem: logikus gondolkozását, kemény vitatko47
