Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8. szám - Pomogáts Béla: Nemzet és polgárosodás (Utat tévesztettünk megint?)

keseredett-elkeserített választók ezzel a stratégiával akkor már nem tudtak, és nem akartak semmit sem kezdeni. Az új magyar politikai rendszer egy veszedelmes centrifugális erőtér örvényébe került, és a polgári politikai „középnek” ma nincs egyértelműen elkötelezett és iga­zán hatékony képviselete. Ez azonban várhatóan és remélhetően nem marad így. Már feltetszenek egy „centripetális” politikai erőtér jelei, és ebben az erőtérben ta­lán minden politikai párt lassanként közeledni fog a „középső” pozícióhoz, már csak annak következtében is, hogy az ország előtt csak a polgárosodás lehetősége, egy­szersmind történelmi kényszere áll. Ennek egyetlen, senki által sem kívánt alterna­tívája a politikai dezintegráció, a gazdasági bukás, a balkanizálódás, a szétesés. A szocialista pártnak ma ugyanúgy a polgárosodás menedzselését kell vállalnia, mint korábban a konzervatív koalíciónak. Ez mindenképpen azzal a kényszerrel jár együtt, hogy a szocialisták még inkább szabaduljanak meg „marxista-leninista” kö­tődéseiktől, és hasonuljanak a nyugati szociáldemokráciához. Talán ismét fontossá válik, hogy a politikai erőtérben fellépő mozgalmak ne legyenek teljességgel zártak se a jobbközép, se a balközép felé, és a pártok viszonyát ne az éles szembenállás, ha­nem a polgári társadalomban szokásos és hagyományos együttműködési készség szabja meg. A magyar politikai élet (és a parlamenti váltógazdálkodás) nagy kérdé­se ismét az lesz, hogy a hazai pártstruktúra két vagy három erővonal mentén rende­ződik-e el. Igen sok érv szól amellett, hogy az ország politikai térképét továbbra is a három (szocialista, liberális, konzervatív) nagy politikai irányzat szabja meg. Ma­gyarországon nincs igazi hagyománya a kétpárti politizálásnak: a hazai parlamen­tarizmus története általában vagy egyetlen erős és minden más politikai akaratot maga alá gyűrő nagypártot (állampártot) vagy különféle érdekek képviseletében fellépő pártok koalícióját ismeri. A koalíciós kormányzás már eleve a pártok válto­zatosabb mozaikját tételezi fel, és erre a politikai mozaikra stratégiai érdekek kö­vetkeztében is szükség van. Egy fiatal demokrácia számára így tágasabbak a vá­lasztás lehetőségei, és kevésbé jöhet létre az egypárti erőfölény. 44

Next

/
Oldalképek
Tartalom