Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8. szám - Pomogáts Béla: Nemzet és polgárosodás (Utat tévesztettünk megint?)
met kereszténydemokrácia eszméit követte. Talán jobb lett volna, ha a két irányzat két külön pártban jelentkezik, ebben az esetben mindkettőnek tisztább és határozottabb lett volna a politikai karaktere, és ettől még köthettek volna egymással koalíciót. Ehelyett az ideológiai, mentalitásbeli és a tradíciókból származó különbségeket elfedte egy kormányzati retorika, amely szüntelenül a párt hármas gyökérzetéről beszélt, ahelyett, hogy tisztázódtak volna a párt szellemiségét meghatározó különféle szándékok és nézetek. A belső tisztázódás elmaradt, és a konfliktusok és a viták felvállalása helyett, a könnyebbik megoldást követve, az MDF a két világháború közötti korszak leváltha- tatlanul kormányzó hivatalos gyűjtőpártjának példáját választotta. Az Antall József körül gyülekező tábor, annak ellenére, hogy a miniszterelnök-pártelnök bizonyos nyugat-európai demokratikus normákat meg kívánt őrizni, és minden ellenkező híreszteléssel szemben szigorúan ragaszkodott a demokratikus jogállamiság normáihoz, lassan visszahátrált Bethlen István örökségéhez, a lakiteleki alapítók képviseletét mintegy magának kisajátító Csurka István pedig Bethlen jobboldali ellenzékének pozícióját és mentalitását fogadta el. Szeretném hangsúlyozni, hogy mindez nem azt jelenti, hogy Antall a Bethlen István-féle politikai ideológiát fogadta volna el, legalábbis nem egyértelműen fogadta el, hanem azt, hogy nagynevű elődjének politikai módszertanát: a kabinetpolitikát, a személyi taktikázást vette át. Ezzel azonban a Magyar Demokrata Fórum, mint konzervatív nemzeti-keresztény politikai erő, kényszerpályára került. Ennek olyan állomásai voltak, mint a Kónya Imre-féle titkosnak szánt tervezet, amely következtében meg lehetett kérdőjelezni az MDF demokratikus szándékait, a Kónya-Pető-vita, amely a Fórum in- toleranciáját tanúsította, a magasabb szintű össznemzeti szolidaritást képviselni hivatott szervezetek, például a Magyarok Világszövetsége, a Történelmi Igazságtétel Bizottsága, az Erdélyi Szövetség erőszakos kisajátítása, a pártérdekeket követő politikai és kulturális alapítványok költségvetési megalapozása, az ellenzék és a köztársasági elnök ellen viselt ádáz hadjáratok, a médiumok erőszakos átalakítására irányuló, ám meglehetősen ügyetlenül megvalósított törekvések, a szélsőjobboldali csoportokkal kötött alkalmi szövetkezés, végül a Csurka István-féle pamflet, amely aztán, minthogy személyében is megsértette a miniszterelnököt, magában az MDF-ben is szakadást okozott. Hasonló folyamatok játszódtak le a kisgazdapártban és a kereszténydemokráciában is, amelyeket ugyancsak sikerült „kovácsbélát- lanítani” és „barankovicstalanítani”. A magyar konzervativizmus mindezzel többé-kevésbé feladta azt a bizonyos „liberális minimumot”, és mintegy lemondott arról, hogy nyugat-európai és huszadik század végi értelemben konzervatív erő legyen. A liberális konzervativizmus által betöltendő politikai tér így üresen maradt, és ezt a teret már a feleszmélő FIDESZ sem tudta betölteni, részben későn vállalkozott erre, részben nem határolta el magát a konzervatív tábor népszerűtlenné és hiteltelenné vált erőitől. Az, hogy a magyar konzervativizmus sorsa miként alakul, és hogy a konzervatív politikának lesznek-e esélyei, azon múlik, hogy felépül-e az a konzervatív erő, amely minden tekintetben megfelel a nyugat-európai normáknak, a korszerűség huszadik század végi követelményeinek. Hogy létrejön-e az a liberális-konzervatív politikai erő, az a jobbközép, amely minden tekintetben zárt a szélsőjobboldal felé, és nyitott a liberalizmus előtt. A magyar demokrácia elemi érdeke volna, hogy mindez gyorsan megtörténjék, és a vereség után felálljon egy hiteles, versenyképes jobbközép. 41
