Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8. szám - Pomogáts Béla: Nemzet és polgárosodás (Utat tévesztettünk megint?)
Polgári társadalom - polgári politika Magyarország a „rendszerváltó” történelmi átalakulások óta a modern polgári társadalom létrehozására törekszik. Ez a nem mindennapi, remélhetőleg a nemzetet minél szélesebb körben átfogó vállalkozás kétségkívül történelmi léptékű és méretű. Egyszerre jelenti a több alkalommal is: 1848-ban, 1867-ben, 1918-ban és 1945- ben megkezdett, majd a történelmi események szorításában aknára futott és megsemmisült polgárosodás korábbi hagyományainak és eredményeinek helyreállítását és a modern: huszadik század végi európai polgári fejlődés áramához történő csatlakozást. A magyar polgári társadalom értékeinek és örökségének helyreállítása ugyanis nem lehet pusztán a megszakított múlt új életre keltése, nem lehet pusztán történelmi „visszacsatolás”, visszatalálás egy olyan állapothoz, amelyet 1945-ben vagy 1947-ben felforgatott az erőszak: a megszállás és a politikai zsarnokság. A modern polgári fejlődés eredményeinek szerves integrálása is fontos, sőt igazából ez a fontos és időszerű feladat. Ahogy a közelmúlt, a korábbi négy esztendő számos példája mutatja, a múlt nosztalgikus felelevenítése jóval könnyebb, mint a korszerű mentalitásformák, politikai technikák és gazdálkodási módszerek átvétele és szerves integrációja. Most igazában azt a virtuális társadalmi állapotot kell megteremteni, amely akkor jött volna létre, ha Magyarország európai jellegű polgári fejlődése ebben a modernizációs kudarcoktól és nemzeti tragédiáktól terhes huszadik században töretlen marad. Azaz néhány rövid esztendő alatt kellene behoznunk a sok évtizedes lemaradást, mint korábbi történelmünk során annyiszor néhány alkalommal nem is sikertelenül. Van-e a polgári politikának olyan társadalmi bázisa és olyan politikai ereje, amely ennek az igen nehéznek mondható feladatnak a megvalósítását lehetővé teszi? A magyar polgárosodásnak talán ez a legnagyobb dilemmája és megválaszolásra váró kérdése. Nem könnyű kérdés, különösen most, az úgynevezett polgári jobbközép erők politikai veresége után. Ez a vereség sokak véleménye szerint visszavetheti azt a polgári fejlődést, amelyet az országnak az elmúlt négy esztendőben sikerült elérnie. A hazai polgárosodás társadalmi bázisa igazából, ha nem is teljes mértékben és nem is vitathatatlan történelmi tényezőként, adva van. A négy évtizedes kommunista rendszer - az először „kemény” majd „puha” diktatúra, igaz, lerombolta a magyar polgárosodás legtöbb eredményét, tönkretette a polgári tulajdonformákat és a rájuk épülő személyes autonómiát, a társadalom idegsejtjeibe rögzült polgári mentalitást, a polgári fejlődés készségeit és igényeit azonban nem volt képes teljességgel lerombolni. Ennek a mentalitásnak a tradíciója öröklődött és hatott tovább a diktatórikus rendszer minden igyekezetével szemben is. A magyar polgárosodásnak igen nagy hagyományai voltak már a tizenkilencedik század első harmadától, a reformkortól kezdve. Az 1848-as forradalmat előkészítő évtized, a kiegyezést követő gazdasági felvirágzás vagy a huszadik század elején megindult rohamos városiasodás, amelyet Horváth Zoltán 1961-ben megjelent Magyar századforduló című könyvében a „második reformnemzedék” korának nevezett, egyaránt hatalmas lökést adott a polgári mentalitás és kultúra fejlődésének, kibontakozásának. Mindennek hatására a régi Magyarország a Habsburg-biroda- lom — Ausztria és Csehország mellett - harmadik valóban polgárosult országává vált, és ezzel történelmi előnyt szerzett keleti, délkeleti és déli szomszédaihoz képest. Igaz, az első világháborús vereség, majd a trianoni kényszerszerződés részben lerombolta ennek a polgárosodásnak az eredményeit, a harmincas években azon42
