Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8. szám - Pomogáts Béla: Nemzet és polgárosodás (Utat tévesztettünk megint?)
A nyugat-európai konzervativizmus már régen nem azonos a 19. század második és a 20. század első felében megjelenő konzervativizmussal: a keresztény pártok ideológiájába messzemenően beépültek a pápai szociális enciklikák követelményei, a nemzeti pártok eszmeiségének igen fontos eleme az európai szolidaritás, és tulajdonképpen minden fontos és az elmúlt fél évszázadban kormányzati szerepet játszó európai konzervatív párt inkább emlékeztet a korábbi időszak liberális pártalakzataira, mint saját konzervatív elődeire. Az európai liberalizmus ugyanis abban mindenképpen csatát nyert, hogy az általa követett elvek szervesen beépültek mind a konzervatív, mind a szocialista (szociáldemokrata) pártok eszmeiségébe. Ennek következtében jött létre az a bizonyos „liberális minimum”, amelyről az elmúlt években idehaza is több szó esett, és ennek következtében nincs igazán súlya Nyugat- Európában a tisztán liberális pártoknak, ott ugyanis liberális jellegűek a konzervatív és szocialista pártok is. Nálunk is adva volt a liberális konzervativizmus lehetősége még a nyolcvanas évek végén, és adva volt ennek politikai hagyománya, egyrészt abban az 1945 utáni kisgazdapártban, amelyet Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Kovács Béla és Vargha Béla vezetett, másrészt abban a kereszténydemokráciában, amelynek Barankovics István volt a vezéregyénisége. Ugyancsak adva volt a liberális hagyomány azoknak a népi íróknak, parasztpárti politikusoknak a szellemi örökségében, akik igen nagy hatást gyarkoroltak az úgynevezett nemzeti ellenzékre, arra a csoportosulásra, amely elsősorban az irodalmi életben lépett fel. Illyés Gyula, Bibó István és Kovács Imre örökségére gondolok: az európai liberális hagyomány és értékrend mindhármuk számára ösztönző erőt jelentett, és mindhárman elfogadták, képviselték ezeket az értékeket. A nyolcvanas évek közepén, mint ezt a Bibó emlékkönyv és a mo- nori találkozó is tanúsíthatja, a nemzeti ellenzéki csoport bizonyos összeköttetést és konszenzust keresett a kádárizmus liberális ellenfeleivel, a „demokratikus ellenzék” vezetőivel. Azt, hogy a hazai liberális konzervativizmus nem tudott valóban európai és liberális áramlattá fejlődni, talán ennek a konszenzuskereső törekvésnek a gyors bukását okozta. A konzervatív politikai erő, mindenekelőtt a Magyar Demokrata Fórumban gyülekező nemzeti ellenzék, más mozgalmakhoz hasonlóan, időről-időre konfliktushelyzetekbe került, és ezekben szinte mindig a kevésbé előnyös megoldást választotta. Mégpedig annak következtében, mert rendre elutasította a konszenzuskereső politikát. Igaz, mindebben a másik tábornak: a „demokratikus ellenzéknek”, illetve a Szabad Demokraták Szövetségének is volt szerepe, amely maga következetesen bizalmatlanságot tanúsított a konzervatív nemzeti táborral szemben. A két bizalmatlanság és gyanakvás kölcsönösen fölerősítette egymást, megindult a kölcsönös fantomképzés, kialakult az engesztelhetetlenség légköre és bekövetkezett a kibékíthetetlen pártküzdelmek korszaka. A nemzeti konzervatívok, mint mondottam, sorra választották a tulajdonképpen hibás és helytelen megoldásokat. így az első lakiteleki találkozótól távoltartották a „demokratikus ellenzék” vezető egyéniségeit, téves taktikát alkalmaztak az 1989 őszi népszavazáson, amikor is bojkottálni kívánták a szavazást (ha nem így történik, Pozsgay Imrét nagy fölénnyel köztársasági elnöknek választotta volna az ország még 1989 végén), már jóval a választások előtt „kultúrharcot” indítottak liberális vetélytársaik ellen, és nem tisztázták azt, hogy a Magyar Demokrata Fórumnak milyen ideológiai alapokra kell épülnie. Amikor Antall József 1989 őszén átvette a párt irányítását, az MDF két, egymásnak nem igazán megfeleltethető ideológiára támaszkodott: a lakiteleki alapítók balközép, plebejus indíttatású eszmeiségére, amely a népi íróktól és a Nemzeti Parasztpárttól származott, és Antall József körének jobbközép, kereszténydemokrata jellegű doktrínájára, amely a né40
