Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8. szám - Pomogáts Béla: Nemzet és polgárosodás (Utat tévesztettünk megint?)
Az értelmiség felelőssége A rendszerváltás után öt esztendővel, immár a politikai hatalom tényleges birtokában (és ebben a vonatkozásban az ellenzék is a hatalom birtokosa és részese) itt volt az ideje annak, hogy a magyar értelmiség valamiféle önvizsgálatot végezzen, s számot vessen azzal, vajon milyen mértékben felelt meg a hatalomgyakorlás szellemi és morális következményeinek. A magyar értelmiség, ennek az értelmiségnek az egymással küzdő két csoportja ugyanis kétségkívül hatalomra jutott, és ezzel felváltotta azokat a hatalmi struktúrákat, amelyeket korábban a politikai funkcionárius réteg, később, már a hetvenes évek második felétől a funkcionáriusok és a velük szövetkezett technokraták koalíciója alkotott. Ezzel teljesítve be azt a hetvenes évek elején született és akkor még meglehetősen kételkedve fogadott politikai látomást, amely Konrád György és Szelényi István nevezetes könyvében (Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz) megjelent. A hatalomra jutott értelmiség ideológiai tekintetben karakteres és elkötelezett csoportokból épült fel, s ha a rendszerváltozás előtörténetére gondolunk, talán négy ilyen csoportot különböztethetünk meg egymástól. Először is az MSZMP-n belül fellépő reformkommunisták csoportját, amely már a nyolcvanas évek elejétől arra törekedett, hogy a lehetséges határokig tágítsa az adott rendszer belső mozgásterét, növelje az ország függetlenségét, szabaddá tegye a polgárok életét, és a „szocialista” gazdálkodási rendszerbe bevigye a piacgazdálkodás elemeit. Ennek a csoportnak a tagjai voltak leginkább összeszövődve a funkcionáriusi réteggel, vezető képviselői: Pozsgay Imre, Nyers Rezső, Szűrös Mátyás vagy Horn Gyula mégis értelmiségi mó- , dón gondolkoztak és viselkedtek, és végül felmondták a funkcionáriusi rétegen belül kötelező hagyományos szolidaritást. A második értelmiségi csoportot a reformközgazdászok alkották, s ha a kommunista reformerek a funkcionáriusokkal, ők a párt körül tömörült és mind nagyobb befolyást élvező technokratákkal voltak összeszövődve. Voltak párttechnokraták, akik egy idő után a függetlenebb reformközgazdászok között tűntek, és ez utóbbiak közül pedig némelyek a párt technokrata gárdájában vállaltak alkalmi szerepet (lásd Grósz Károly kormányának tanácsadó testületét). A reformközgazdászok jól látták azt, hogy a központi tervezésre és újraelosztásra épülő „szocialista” gazdaság tartalékai kimerültek, és ez a gazdaság a teljes összeomlás felé halad. Ezért tettek a reformkommunistáknál elhatározóbb lépéseket a piaci rendszer és általában a reformok irányában. A harmadik csoport az úgynevezett „demokratikus ellenzék” csoportja volt. Ennek a csoportosulásnak több gyökerét is ki lehet tapintani: szerepet vállaltak benne korábbi, csalódott kommunista értelmiségiek, olyanok, akik mindig is szembenáll- tak a pártállami rendszerrel, és olyanok, akiknek politikai érdeklődése és tevékenysége csak a hetvenes évek végén aktivizálódott, már az ellenzéki szerveződések idején. Ez a csoport kezdetben a fennálló rendszer baloldali („marxista”) kritikáját képviselte, később mindinkább a klasszikus vagy modern liberalizmus elveit fogadta el, de vonzódott a nemzeti függetlenség ügyéhez, a kisebbségi sorsban élő magyarság támogatásához is, annak a liberális alapelvnek a következtében, amely a szabadságot és az önrendelkezést nemcsak az egyének, hanem az emberi közösségek megkerülhetetlen jogának ismeri el. A „demokratikus ellenzék” szerveződésének medre, mint jól tudjuk, a szamizdat sajtó és könyvkiadás volt, és többnyire megtűrt, lényegében mégis illegális Beszélő körül gyülekeztek a liberális, újbaloldali erők. 37
