Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8. szám - Pomogáts Béla: Nemzet és polgárosodás (Utat tévesztettünk megint?)
Végül a negyedik csoportosulást a népi írók tanítványai és követői körül találhattuk meg, általában az irodalmi életben, az írószövetség vezető testületéiben, tehát a legális nyilvánosság fórumain. Az ellenzéki értelmiségnek ez a csoportja mindenekelőtt a nemzeti függetlenség és a nemzeti önazonosság helyreállítását kívánta, a nemzeti kultúra hagyományainak gondozását vállalta, és erős szolidaritást tanúsított a szomszédos országok magyarsága iránt. Ez az értelmiség is arra törekedett, hogy Magyarországon demokratikus fordulat történjék, gazdasági téren ugyanakkor óvott a liberális szabadverseny és a nyugati kapitalizmus durvább következmé- nyeitől3 és egy bizonyos „harmadik utas” vegyesgazdaságban látta a kívánatos modellt. Általánosságban is egy „harmadik utas” társadalompolitikai rendszerben gondolkodott, a magyarság helyét Nyugat és Kelet, a magyar társadalom elhelyezkedését pedig egy olyan nemzeti modellben látta, amely magába olvasztja a piac- gazdálkodás és a központi irányítás elemeit. A négy értelmiségi csoport között természetesen voltak ideológiai és mentalitásbeli ellentétek, ezeknek az ellentéteknek a közelmúlt történetében is nagy hagyománya volt, igazi küzdelem mégsem bontakozott ki közöttük. Egyrészt azért, mert mindegyiknek a pártállami rendszer túlhatalmával és a késő-kádárista erők szüntelen konzerválási törekvéseivel kellett megküzdeniök. Másrészt annak következtében, mert tulajdonképpen mindegyiknek más volt az érdeklődési és működési területe: a reformkommunisták a gyakorlati politikában, a reformközgazdászok a gazdasági tervezésben és az államszocialista modell kritikájában, a „demokratikus ellenzék” a politikai kultúra átalakításában, a népi ellenzék pedig a kultúra nemzeti jellegének védelme körül tevékenykedett. Sőt, bizonyos szolidaritás és együttműködés is létrejött a négy ellenzéki értelmiségi csoport között, így a Bibó Emlékkönyv vagy az 1986-as monori találkozó létrehozása idején. Mindazonáltal nem szabad megfeledkezni arról, hogy az ellenzék csoportjait erős és tradicionális ellentétek állították szembe egymással, mégha ezek az ellentétek akkor, a nyolcvanas évek első felében kevéssé artikulálódtak is. A reformkommunisták egyik csoportja, nevezetesen a Pozsgay és Szűrös körül gyülekezők rokonszenveztek a népi értelmiséggel, de elutasították a „demokratikus ellenzéket”, amely maga is kezdettől fogva igen nagy bizalmatlansággal figyelte a népi írók tanítványaival együttműködésre törekvő reformkommunisták tevékenységét, és kifejezetten ellenezte azt, hogy Pozsgay Imréből köztársasági elnök legyen. Természetesen komoly nézetkülönbségek voltak a „demokratikus” és a „népi” ellenzék képviselői között is, ezek a nézetkülönbségek igen gyorsan ráfuttatták a két tábor viszonyát a hagyományos népi-urbánus vita vágányára, és már 1989 végén, 1990 elején a „Kulturkampf’ kompromissszumot nem ismerő retorikáját eredményezték. Ez a „kultúrharc” szabta meg azután a legnagyobb kormányzó és a legnagyobb ellenzéki párt közötti versengést, szembenállást és beszédmódot a konzervatív kormány négy esztendejében. Magyarországnak volt egy „kegyelmi” pillanata 1988-1990 körül. Ha akkor a politizáló értelmiség, a politikai „osztállyá” váló értelmiségi elit legalább a követendő célok stratégiai megalapozásában egyet tudott volna érteni, talán egészen más irányba és biztosabb kikötő felé indul el az ország hajója. Voltak ennek a minimális egyetértésnek bizonyos jelei, mindenekelőtt az Antall József és Tölgyessy Péter között megkötött „paktum”, amelynek formája, taktikája kétségtelenül ellentmondott a demokratikus berendezkedés normádnak, mégis lehetővé tette, hogy kiépüljenek a magyar jogállamiság legfontosabb intézményei. Vagy az ugyancsak a miniszterelnök és Orbán Viktor közötti személyes jó viszony, amely az 1994-es választások után a jobbközép-konzervatív erők közötti együttműködés lehetőségét előlegezte. A történelem „kegyelmi” pillanata mégis odaveszett, különben nem először szomorú 38
