Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8. szám - Zelei Miklós: Felsőnémeti-Ungvár
Mindenkinek ott van a helye a jog alatt, az érinthetetlenek között, a semmiben, mert ki tud annyi bumázskát, própuszkot, dokumentet, pecsétet szerezni, amennyire ha rááll, kikapaszkodhat a feneketlen mélységből. De ha nem megyünk be az utcájukba, Kárpátaljára se megyünk be. Behajol a szlovák vámos, a háta mögé mutogat, és megkérdezi, hogy ezt a két kollégát nem vinnénk-e be Ungvárra. A két kolléga beül, némán állunk, mögöttünk a német nem is komangyiróvkát, hanem egész regényt ad a katonának, aki visszajövet újra elveszi, most már négyünk útlevelét. Az egyik kolléga azt mondja, hogy ők kereskedők, nyersanyag. Fa, érc kőolaj... Itt áll a kocsijuk most is, a szlovák oldal parkolójában. Mindig ott hagyják, és Ungváron inkább taxi. Az autó is nyersanyag, mondom. Pénzt lehet csinálni belőle. Alacsony a humorküszöbük: röhögnek. Én azt hittem, ha beülnek, a szlovák útlevelek felgyorsítják az ügymenetet. De állunk és várunk. Nem működik a szláv testvériség, kérdezem a két kollégát, akik ettől úgy röhögnek, hogy már az ülésrugót kell tőlük félteni. A katona visszahozza az útleveleket, megkér, nyissam ki a csomagtartót, bólint, elmegy, állunk. Aranyérmes napraforgó a mezőgazdasági kiállításon: új arc a lépcső tetején. Az ő sapkáján a legnagyobb a tányér, színes fotója joggal bejárhatná a világsajtót. Megáll az autóval szemben, a szélvédőn benéz, utána odalép az ablakomhoz és megkérdi: „Mijük van?” Kiadom a négy útlevelet, meg a két komangyiróvkát, szó nélkül lebélyegez, visszaad mindent, tiszteleg, mire a másik őr felnyitja a sorompót. Megyünk, de amikor a váltót harmadikba tenném, egy katona majdnem az autó alá ugrik, olyan eszeveszetten integet. Megállók, nézzük egymást a katonával. A két kolléga négy kézzel mutatja, hogy ott, az útlevelemből kiáll egy cédulacsücsök. Azt a cédulát adjam oda! A katona megnyugszik, int a másik katonának, aki az emelkedő tetején áll, és akkor látom csak, felnyit egy másik sorompót. De hogy most mi van, azt végképp nem tudom. Este fél tíz - hét-negyed nyolckor már itt voltunk a határon. Azóta egy centimétert előre nem mozdultunk. Visszafelé még világosban jövünk. Az utat 1945 óta, amikor a szovjethez csatolták ezt a vidéket, bizonyosan nem javították. Félméteres gödrök, hoszú repedések keresztben, hosszában. Kettesben hajtunk át falvakon, amelyek évtizedek óta nem szerepelnek a térképen. A nagyorosz rasszizmus ideológiai alapon mindent lecsupált, ami nem olyan, mint ő. Az az érzésem támad az ezerötszáz köbcenti volánja mögött, elöl-hátul a magyar rendszámtábla piros-fehér-zöld sávjával, mintha egy erőfitogtató kivonulás részese volnék, de legalábbis misz- sziót teljesítenék. Nevetséges. Az út két oldalán, a házak előtt emberek ülnek, mendegélnek a kései délutánban. Mindenkinek van ideje, hogy az arcunkba nézzen. Nekünk is van rá időnk, hogy mindenkinek az arcába nézzünk. Köszönünk, és visszaköszönnek. Úgy látom magam viszont a szemükben, mintha én a szerencsés testvér volnék, a gazdag kaliforniai néger, aki azzal szórakozik, hogy légkondicionált terepjáróból mutogatja Ruandában a nyakkendőit. Gálocs, Koncháza, Sislóc. Ismeretlen, szomorú falvak, a kertjeik aljában most is vasfüggöny. Árkok, két-háromszoros drótrendszer vág át gyümölcsöst, szé- rűskertet, stratégiai fontosságú kacsaúsztatókat. Partjukon a seregek betáraz5
