Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8. szám - Zelei Miklós: Felsőnémeti-Ungvár
ták fegyvereiket a birodalom fényes, csillogó péniszeivel, és állandó erekcióban lesnek nappalt, éjszakát. A falakról lefordult a vakolat, pucér tégláikkal néznek egymásra a házak, az építés félévszázados tilalmát a szegénység túlbuzgalma kitelj esztette a tatarozásra is. A padlások sötétje szuvas gerendákkal könyököl a tetőcserepek között. A léket kapott házak lassan, de biztosan süllyednek az eltévedt utcák málló talajába. A felbillent udvarokon a kócos, korcs kazlak, a hideg ólak, a vályúk, a beléjük szikkadt homály, addig csúsznak egyre lejjebb, míg elérik a pontot, ahol átbillennek hirtelen és magukkal rántva az egész portát, zajtalanul kihullanak az időből. Egymás mellett két sorban állnak az autók, harminc-harmincöt darab. Hét- kor-hét tizenötkor, amikor ideértünk, mi voltunk az utolsók, most már tíz lesz, és még mindig nem áll mögöttünk senki. Hatalmas, ukrán rendszámú Mercedesek nem is fékeznek, ahogy elrohannak mellettünk. A katona már messziről fölengedi előttük a sorompót, és rögtön le. Művészet, amit csinál. Úgy működtetni a sorompót, hogy csak a kiválasztott jármű mehessen át alatta. Vannak a világon hegedűművészek, zongoraművészek, gitárművészek, orgonaművészek, és vannak, akik sorompón játszanak művészi fokon. „Ma éjjel ablakod alatt sorompózom, kedvesem.” Árpi ül a volánnál, nincs sok dolga. Az előbb állt mögénk egy érsekújvári mikrobusz, teli sötétkék öltönyös fiatal orosszal. Kiszállnak, és előregyalogolnak. Nem tudom, milyen jelzésre, de ebben a pillanatban az összes autó felkapcsolja a rövid fényt, és a mi sorunkból hárman átmennek a sorompón. Három-négy méterrel vagyunk előbb. Most a mikrobusz mögé is beáll valaki, és öt perc se telik el, újra fólgyulladnak a reflektorok. Öt-hat autó mehet a sorompón túlra. És megint érkezik olyan, aki a sor végére áll. így már majdnem középen vagyunk. Séta! Bezárva ebbe a karámba, már fél kilenckor sétálni kezdtem. A hátamban Ukrajna, szemben a sorompó, két oldalt drótkerítés, vasbeton oszlopokra szerelt, hallgató reflektorok. A miliciaketrec. Árpival megbeszéltük, jobb ha ő nem száll ki, esetleg pofán vág egy katonát, és akkor itt maradunk örökre. Talán azért ült a volán mögé, hogy legyen miben kapaszkodnia. Most is fogja a kormánykereket, és bóbiskol. Az ilyen alkat, aki ráadásul egy évből felet Nyu- gat-Európában dolgozik, zárt helyen betegesen ideges lesz. Nem úgy, mint az alattvalók, akiknek már a rács árnyéka is örömet okoz, és biztonságot ad, mert arra is képesek, hogy abban kapaszkodjanak meg, ha más szilárd pont nem érhető el. A sötétkék öltönyös fiatal oroszok a sorompó túloldalán álló ukrán katonának magyaráznak. Az derűsen mosolyog, néha nemet int, és olyankor még azt is hozzáteszi, vi dolzsní iméty própuszk. Megint fölgyulladnak a reflektorok, fol- megy a sorompó, indulnak az autók, de egy eddig láthatatlan katona ugrik elő, megálljt int, még éppen az utolsó pillanatban, mert jobbról, egy eddig észrevehetetlen útról kamionok kezdenek zúdulni. Öt, tíz, tizenöt, húsz. De inkább több, némelyik pótkocsival. A mi két sorunk lámpái újra kialszanak, a sötétkék öltönyös fiatal oroszok visszamenetelnek a buszukhoz, beülnek, a busz kiáll a sorból, és eltűnnek Ungvár felé. Közel négy órája álldogálunk itt, és még mindig reménytelen messzeségből pislognak ránk a sorompó gyulladásos macskaszemei. Óránként százharminc centit haladunk. Fogalmam sincs, hogy mi fog történni. Árpi szorítja a kor6
