Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 7. szám - Balázs Attila: Mukkholc kapitány és Gordonka - kenguruval (elbeszélés)
- Soha - válaszolta. - Amúgy meg mi köze a műhöz bármelyik ökör szerzőnek?- így igaz - csókoltam neki kezet, s elvonszoltam valamelyik nyugodt sarokba, amilyet nem volt nehéz találni, lévén hogy — Szabadkán akkor — alig tévedtek be páran az én „különlegesen kitüntetett” irodalmi estemre. Állítólag azért, mert ezzel az eseménnyel párhuzamban épp a szabadkai közönség szívének kedves Kinka Rita zongorázott a közelben. Érdeklődőből meg, ugye, nincs any- nyi. UGYE? Szenvedélyesen fültövön csókoltam Gordonkát, akit egyből elkönyveltem olyannak, aki nyilván a Rita iránt érzett bosszúból van itt, de ezt nem tettem szóvá. Gordonka nem sokat teketóriázott, rögtön elmondta, hogy a legutóbbi futó találkozásunk óta igencsak megkomolyodott: gyönyörűszép kislánynak adott életet, letett a muzsikálásról, s a Julius Caesar óta szinte nem is járt színházban. Ellenben - s ezt sietett kihangsúlyozni - megtalálta élete értelmét. Hangjegyek helyett az élet valódi kérdéseivel foglalkozik, kevéske szabad idejében a talpmasszázst tanyulmányozza meg a bioenergetikai tér kérdését, s hogy - ne nézzek ilyen furcsán rá! - eléggé messzire jutott ebben a dologban. Majd egyszer megnyomkodja szakszerűen a talpam: s akkor: lássak csodát! Nem győztem bólongatni. Aztán hirtelen a Mukkholc kapitányra tereltem a kérdést. Témát. Akármit.- Mukkholc kapitány? — nézett maga elé révetegen Gordonka, mint olyan, aki váratlanul valami régi emlék felidézésére kényszerül. — Mukkholc kapitány? Hátat fordított a színpadnak. A Julius Caesar utolsó előadásában még vezette a Mercedest. Élvezte azt a jelenetet, amikor a halálra ítélt Caesar kiszáll a kocsiból, de aztán hirtelen elege lett mindenből. Zárt intézetben töltött fél évet. Ha jól tudom, most lemezekkel meg kazettákkal kereskedik. Igazából nem is tu- dom; mi van vele. Nem nagyon beszélünk.- És a kislány? — érdeklődtem. - Jól van?- Emma? Ő nagyon jól van - bólogatott szaporán Gordonka. - Most a nagymamival vigyáznak egymásra. A nagymami kissé rosszul érzi magát az utóbbi időben. Lehet, hogy meghal rövidesen. Amúgy aranylelkű szegénykém. Ért a gyerekekhez. Csak már nem tud rendesen odafigyelni. De hát mit is várhatnánk? Két hónap múlva lesz száz éves.- Szép kor - bólogattam, miközben lassan az ablak felé fordultam, s kinéztem a homályba: a pazar épület előtt elterülő szökőkutas térre. Mintha Mukkholc kapitány szedegette volna épp össze a motyóját holmi összecsukható faasztalról az ereszkedő sötétségben, amikor az odalenn kigyúlt lámpák fénye még nem tud felragyogni teljes erővel. Mintha tétován intett volna... Sziveri Jancsi jött oda hozzánk, s azt mondta, hogy lassan talán mennünk kellene. Igazat adtam neki. Jancsiéknál aznap este elég sokan jöttünk össze. Nem is tudott mindenki leülni. Egyesek a könyvespolcot támasztották a hátukkal, a házigazda versköteteit melengették, meg egyéb kiadványokat: lexikonokat, egybekötött folyóiratokat stb. Mások a padlón hevertek, s miközben savanykás homoki borral áztatták hangos torkukat, szertehamuztak a padlón az egyik utolsó vita hevé- * * A vanília-illatút. 14
