Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 7. szám - Balázs Attila: Mukkholc kapitány és Gordonka - kenguruval (elbeszélés)
ben, amelyik úgy, ahogy voltunk, rólunk szólt, de ugyancsak nem oldott meg semmit: ezen a világon. De azért jó volt. Figyeltem a különféle érveléseket, hurrogásokat is, néha közbeszóltam, ahogy illik, de valójában Gordonka járt az eszemben mindvégig. Gordonka, aki nem jött el velünk. Hazament a kis Emmájához meg a nagymamihoz. Gordonka, aki mintha túl gyorsan fogott volna neki az öregdésnek, ott motoszkált az agyamban Mukkholc kapitánnyal együtt, s fordultam volna kérdéseimmel Me- tellushoz, de Cimber úgyszintén nem jött el. Talán azért, mert nem is hívtuk. Miként Mukkholc kapitányt sem. Szemmel láthatóan nem is hiányoztak ennek a társaságnak. Másik társaságuk egyáltalában volt-e? (A Kapitány népszerűsége ellenére.) Nem tudom. S én egyáltalában miért foglalkozom velük ennyit? (Azt sem tudom.) De mintha lenne valami felejthetetlen Gordonkában, abban a vonatban, abban a szerencsétlen lövésben, a vasútállomáson várakozó, majd később statisztáló Mukkholc kapitányban, minden elgázolt lényben; Julius Caesarban, a közelebbről be sem mutatott Janez Pipanban, Palics akkori fénytörésében. A sör ízében. Sziveri János akkori otthonának dohos szagában, ugyancsak az állatkertjében. A már végképp eltűnő villamosjárat szertefoszló csilingelősében. Nem utolsó sorban egy nagyon régi szabadkai pilóta szobrának súlyos mozdulatlanságában, s Gordonka később felgyülemlett, a városházán megfigyelt ráncaiban, kissé megereszkedett, ellaposodott mellében. Talpmasszázs-lendületé- ben. (Távoli utak?) Furcsa idők, jelenetek következtek. Gordonkáról és Mukkholc kapitány mély, időnként mélabús hangjáról, az egész zátonyra futott szerelmi ügyükről, Julius Caesarról és egyebekről feledkezni látszottam - megintcsak évek múltával - immár Pesten, amikor az idő hirtelen össze meg vissza történő villódzásában: váratlanul egy levél kötött ki a kezemben. A színház átka? Ha valahol megjelenik egy kenguru, annak legalább egyszer még elő kell pattognia valahonnan? Levelet kaptam Gordonkától, mégpedig az ausztráliai Moorrabbinból, ahová Gordonka Broomtown után költözött, Stephney Hillsből, amelyről - mint ecsetelte - abból az én régi „nyúlás” regényemből hallott először. Zavartan pislogtam körbe. Ma is az az érzésem, hogy azt a helyet én találtam ki. De tévedni mindig lehet. Mindenesetre Gordonka megtalálta, csak valahogy nem jött össze neki a dolog ott, s azért átment Moorabinba (pontosan így, valójában egy r-rel), ahol az időközben megboldogult nagybátyjának - lám, ausztráliai nagybácsi kérdése! — a nagybácsi üzlettársának az üzlettársa és élettársa lett. Valamiféle ausztrál lacikonyha-hálózatot tartanak, nagyon jól megy, minden rendben, egész tűrhetően élnek, született még egy kislány, Jane (ő Jolánká- nak nevezi, s ebbe George nem is szól bele, s abba se, ha esténként néha kicsit muzsikál Emmának meg Jolánkának, sőt: néha azzal biztatja, hogy fejezze be az akadémiát Melbourne-ben, de hát ez a jelen pillanatban kicsit irreális...), Jane rendben is van, hanem Emma, Emma... Nos... Emmával nagy bajok vannak. Talán ebben tudnék én, ha akarnék, valamiképp a segítségére lenni. Megnéztem: a pecsét tényleg ausztrál. 15
