Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 7. szám - Balázs Attila: Mukkholc kapitány és Gordonka - kenguruval (elbeszélés)

öreget az idő taposta el, az öreg Gordonkát. Béke poraira. Négykor találkozunk. Szia!

(Metellus Cimber el.) (De az el előtt még vissza:)- Az utolsó pillanatban hozta össze Gordonkát, tudod?- Rossz nyelvek szerint nem is ő! - blöfföltem.- Lehet, igazad van, de nem tartozik ránk — hangzott a távolból.

Kipislantottam a tóra. Ezüstösen csillámlott. Vitorlásokat láttam a távolban.

Ah, Mukkholc kapitány!

Nem volt sehol. Valami egészen sima, mezei babot ettem ezen a helyen, melynek belső terében egyszer rég az égő cigarettától lángra lobbant a viharkabátom, de sikerült eloltani. Csupa eset ez a Palics. Ez a Palics, az meg tényleg másik sztori, amikor majdnem belesültem a kabátomba, nem is a kánikulától. Már nem is érdekes. Csak egy-két bűzös emlékfoszlány kering a fejemben. Nem lényeges.

Maradjon ez holmi suta, csonka utalás szintjén. Már meghalt, a 40 előtt ugyan, hogy „érdekesebb” legyen, az a barátom, aki akkoriban odabenn, épp annál az idelátszó asztalnál sakkozott velem. Béke az ő poraira is. (Természetesen ezt már így: nem a palicsi teraszról látom.)

Ebéd után — pontosan emlékszem - a Caesar egyik kulcsjelentét forgatva a fejemben, szintén cigarettázva kacsáztam vaktában az állatkert felé, egyre közelebb a főúthoz, csakhogy mozogjak picit, amikor - nem túl messze a már említett kenguru-esettől - szenvedélyesen csókolózó szerelmespárra lettem figyelmes. Ok is észrevették. Pillanatig haboztak, utána elegánsan eltűntek a bokrok között. Nyomuk veszett teljesen.

Szerelmes habzás. Féltékeny?

Visszafordultam.

A pávián eszelős ugatása még sokáig visszhangzott utánam.

S megint a tó.

Fürdőzők a távolban.

Mukkholc kapitány eléggé csapzottan, de pontosan: érkezett meg a délutáni próbára. Azon a nem tudom már, melyik napon. 1980 valahányban. (Ha nagyon igyekeznék, valószínűleg előrukkolhatnék a dátummal. De higgyük el, nincs már erőm se, kedvem se hozzá.)

(Inkább lefekszem itt, ahol most vagyok, s a távoli, mélabús cselló hangját hallgatom. Caesar után anno...)

((Ócska töltelék a karikára szelt, hányavetin füstölt kolbászbélben.)) ((Kicsit rossz volt az a bab.))

Gordonka odajött hozzám, s nevetve ugyan, de pofon ütött.- Nini, a kis Emma! - vigyorodtam el, miközben csengett a fülem.

A szabadkai városházán történt ez, pár évvel a Julius Caesar sikeresnek „titulált” bemutatója után. Erre aztán igazából emlékszem! Kevés ilyen egyenes női pofont kaptam. Meglepett. De valójában az is meglepődött, aki lekeverte, mert nem szánta ennyire csattanósnak, mégis így sikerült. Tehát zavartan álltunk egymással szemben. Gordonka szedte össze magát előbb.- Annyi hülye írt már szerelemről meg emberekről, ugye?- Hát igen - válaszoltam tétován, de aztán nem tudtam megállítani a kirobbanó röhögést. - Azért megbocsátasz, nem?

13