Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 6. szám - „Ugye, ír újra?” (Domahidy András és Katona Piroska levelezése)
a korosodó férfit a nem egészen fiatal asszonnyal és a kisfiúval úszni a medencében, amiből a Christine fejezet vége, és a regény vége született. Mert a Sophie rész volt meg először és aztán a legvége a regénynek „sosem volt szép, most lett szép”, ez az idillinek mondott, de voltaképpen nem idilli befejezés, amit fiatal barátunk olyan bölcsen észrevett. Öcsémmel voltam ott, Miklóssal és annak egy barátjával és asszonyával, az asszony azt mondta „Nagyszülők, a fiatalok reájuk hagyták a gyereket”. Nem hittem. Ebből a nem hittemből alakult ki a történet vége. Péter előadása is érdekes lehetett, jól ismerem őt a berni intézetből, mikor egy éves tanulmányi szabadságon voltam a lausannei egyetemen (az Institut de droit comparé könyvtárát szerveztem meg) látogattam meg néhányszor. Jó mutatást a Mátrában, talán lesz ideje, hogy írjon onnan, ha nem, majd Kecskemétről. Sok kézcsókkal, szeretettel Margit nővérének is Andris Kecskemét, 1981. aug. 21. Kedves Andris! Régóta esedékes levelem megírásához a döntő lökést a mellékelt kézirat adta meg, melyet a szerző utólagos engedélyének reményében másoltam le és küldök el. Ha már ő is olvasta kéziratban a Kariatidákat, illő, hogy Maga is lássa mit készül megjelentetni mint kritikus. Ö az a kaposvári tanár, akinek szándékáról már írtam, sógornője a szennai múzeumőrnek, s nekem régi barátom, bár bőven a fiam lehetne. Az gondoltam, csak a Kariatidákról fog írni, de így is jónak találom, ha nem is mindenben azonosak a gondolataink, a Kritika c. folyóiratba szánja, reméli, hogy ott megjelenhet, írásából is kitűnik, milyen lelkes hívévé vált, s olyan merész gondolatokat forgat a fejében, hogy ne csak Domahidyról, hanem Domahidytól is olvashassanak az itthoniak. Mit szól hozzá? Lehetne erről szó, vagy eleve elzárkózik tőle? Ezt megint fogadat- lan prókátorként írom, de talán azért írta meg nekem a tervet, hogy puhatoljam ki, lehet-e remény. Ő a Somogy folyóirat szerkesztésében vesz részt, oda kérne 10-12 flekket. Onnan, mint a többi folyóiratból a nevezetesebb közleményeket átveszi a Látóhatár c. kulturális seregszemle, ami országos nyilvánosságot jelent. De a jószimatú olvasók a vidéki folyóiratokat is szétkapkodják, ha valami nevezetes jön bennük. Szíjártó Pista biztatott arra is, hogy hívjam föl a figyelmét a 44-45-ös évekről szóló Simonffy könyvre és Bárczy Jánoséra, amelyet még én sem olvastam. Ha meg tudom szerezni, elküldöm. Simonffy 3 éves volt, amikor katonatiszt apja nov. 13-án átrepült az oroszokhoz a meghiúsult fegyverszüneti tárgyalásokat felvenni, menteni, ami menthető. Sok viszontagságon ment keresztül, amiről fia csak lassanként szerzett tudomást. Ez az a nemzedék - Pista is beletartozik -, amely 10-15 évesen élte át a Rákosi korszakot, a hallgass! világot, amikor otthon nem úgy beszéltek a szülők, mint házon kívül, s a történelemkönyvben egyebek közt egyik évről a másikra Tito láncos kutyasága megszűnt. A felnőtt Simonffy kikérdezte apját, ezekből a beszélgetésekből, apja, anyja egykori naplójából, a történelmi szereplők emlékirataiból, a még élők elbeszéléseiből állította össze a Komp-ország katonái c. könyvét. Amit az okt. 15-i kormányzói rádiónyilatkozat körüli balfogásokról és zűrzavarról feltár az hajmeresztő: hogy az oroszokkal szembenálló - a fegyverszünetet kívánó - hadtest semmi utasítást nem kapott, szinte hihetetlen. Ez már a negyedik mű, amit e korról olvastam, s igen érdekesnek találtam. Ha már olvasta, vagy olvassa Kovács Imrét, ez érdekes kiegészítés lesz hozzá. Legutóbbi levelem rövidre sikerült - azóta egy lapot is írtam életjelnek - de akkor még nagyban háborgott lelkem a galádság miatt, hogy a Feri-hegyi vám- vizsgálatnál elvették „az általam hozott sajtótermékeket”, köztük az Új Látóhatárt is 53
