Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 6. szám - „Ugye, ír újra?” (Domahidy András és Katona Piroska levelezése)
télyt a falu brigádja szántás-vetés és egyéb munkák között helyreállította, a somfát dédelgetik és a zarándokokat a házhoz, s a somfához fogadják. Amikor ott jártam Vladár Palival Caracasból (ő is dédunokája a „vörös grófnak”), kitüntető kedvességgel fogadtak, és a második napon megkértek, írnék-e a vendégkönyvbe néhány szót. Ezt látta idegenvezető barátnéja bizonyára. Sajnos, csak látogattam, sosem éltem Olaszországban. A Széchényi Könyvtárban megvan a másik, az első könyvem, a Vénasszonyok nyara. A római Lehel díj pályázatát nyerte meg, 1969-ben. Ott is adták ki, innen gondolható talán, hogy éltem ott, pedig csak utaztam, először 1967-ben, amikor tanulmányi szabadságon a Lausannei Institut de droit comparé könyvtárát szerveztem meg, másodszor 1973-ban, feleségemmel és lányommal utaztunk át rajta, utoljára 1978-ban. Egy kis önéletrajz: 1920-ban születtem Szatmárnémetin. Iskoláim harmadik elemitől Budapesten végeztem, a Minta gimnáziumban érettségiztem 1938-ban. Minden nyaramat, legtöbb karácsonyi vakációmat Szatmár megyében töltöttem. 1943- ban avattak jogi doktorrá, a diplomáciához véltem kerülni vagy gazdálkodni, persze mind a kettőnek rövidesen lőttek. A pesti huszárokhoz vonultam be 1943-ban, hazajőve Svájcból, mindenről tudva és mindent vállalva, hiszen dekkolni nem volt gusztusom. Amerikai fogságból kerültem haza, ez egy kicsit a Vénasszonyok nyara. Amikor apósomat 48 szeptemberében elfogták, az Ordass per és katedrája kapcsán (Báró Kaas Albert evangélikus kerületi felügyelő volt, Kecskeméten gyakran járt e minőségében és 1948-ban is, noha előadni nem tudott, a közjog tanára volt a József Nádoron) feleségemmel kiszöktünk Bécsbe. Erről a bécsi időről fejeztem be tegnap egy tűrhetetlen hosszúságú novellát, amit, ha még utoljára átfésülök, lehoz egy nyári számában az Új Látóhatár és emiatt késett annyit ez a levelem. De gyerünk az életrajzzal. Bécsből Innsbruckba, onnan előbb a bajor Ansbachba, majd Bayreutba kerültünk, mindketten dolgozva az IRO-ban (International Refugee Organisation), majd ennek a nemes szervezetnek segítségével kerültünk Ausztráliába. Három évig voltam egy ostyagyárban (nem a szent, a fagylalt) munkás, tanultam angolul, és 1954-ben tisztviselő lettem egy betegségbiztosítónál. Akkor indult meg csigalassúsággal az első regényem, kezdte novelláim hozni az Új Látóhatár. 1959-ben elkezdtem egy könyvtárosi esti kurzust, és felvettem egy egyetemi tárgyat (kettő nem ment együtt, az egyetemen nem tanítanak ma sem nálunk könyvtárosságot) és mindkettőt elég jó eredménnyel letettem. Az év végén felvettek az Állami könyvtárba, a következőben áthívtak az egyetemi könyvtárba, ahol ma is vagyok, jelenleg a jogi könyvtár vezetője. Közben 51-ben megszületett György fiunk, 54-ben Henriette lányunk. 1960-ra megszületett a Vénasszonyok nyara, melyet kilenc évig hagytam a fiókban, amíg 1968- ban, részben Lausanneban az öcsém, Miklós bíztatására teljesen átírtam (a fele kimaradt. Csé, amikor elárultam neki, a fejéhez kapott. „Tudtam!” - mondta.) Sosem írtam gyorsan, sosem írtam sokat. Ez a bécsi novella (A kariatidák nem tartottak semmit) is két évig készült. Most végre, azt hiszem, elmegy. Az egyetem, pontosabban az egyetemi könyvtár, ideális főfoglalkozása az írónak. Igaz, volt gürcölés dosztig. Két kis gyerek, majd növekvő gyerekek, aztán a könyvtárosi diploma, a Bachelor of Arts egyetemi fokozat elérése és aztán, hát igen az irodalom, olvasás is, nemcsak írás, nem volt éppen könnyű. De lassan emelkedtem a létrán, Lausanne után egy évvel elnyertem az akadémiai fokozatot és attól kezdve minden könnyebb lett. 1957-ben kihozattuk apósomékat, feleségem nagynénjét később, nagyanyját még később, 82 éves korában. Az idén lett száz éves, apósomék meghaltak. Fiam geológus, ausztrál aranyos kis menyet hozott nekünk, két kislányukkal élnek a sivatag szélén egy úgynevezett Company Townban, ami egy nikkelbánya léghűtéses, minden géppel komforttal felszerelt városkája. Lányunk tanítónői diplomát 37