Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 6. szám - „Ugye, ír újra?” (Domahidy András és Katona Piroska levelezése)
a tűz felé, amely hamvaszt, de tisztíthat is, oda, ahol végre béke van, egy más világ, nem ez a világ. így lett pást a pást. Tudja, én nagyon lassan írok, egy bécsi novellán dolgozom már lassan két éve, úgy huszonkét oldalon komponálom a múltat és jelent egy városban, ahol a szentek kezéből kiestek az attribútumok a háború nyomán, ahol herkulesizmú kariatidák nem tartanak semmit. Az egész egy monológ, egy fiatal férfi monológja éjszaka közepén egy szobában egy alvó asszony mellett egy álombéli felriadás után, az álom visszatérő álom, lidércesen abszurd, hogy kékesen vékony tejet iszik egy papírpohárból Rákosi Pestjén, mert visszament, álmában visszament és vasaltsarkú cipők kopogását hallja a háta mögött kopogni a Síp utcában és ezek jönnek feléje ikeröltözetben, mindkettőnek fekete velurkalap van a fején. Lassan írok és ez jó, senki sem birizgál, hogy édes Andrisom adjál már le egy novellát, évek óta nem küldtél nekünk semmit. Idekint nincsenek türelmetlen szerkesztők, akiknek meg kell tölteniük valamivel azt a néhány irodalmilag is nívós lapot, amelyet a nyugaton élő magyarok ki ímmel-ámmal, ki kétségbeesetten, ki konok magyarsággal, de fenntart, illetve fenntartanak. Az ember azt érzi, hogy az örökkévalóságnak ír, vagy önmagának ír, legfeljebb néhány barátnak ír, s e három körülbelül ugyanaz: azért egy kicsit Tomi Perth, mert nincs közönsége. De ha nincs is közönség, teljes függetlenség van és főleg van idő. Az ember nem ad ki idő előtt semmit. Helyesebben az ember nem küld el semmit, amíg úgy nem érzi, hogy „elmegy”. Mert megüt egy mértéket. Ez a mérték a magam mértéke, egyedül az enyém. Örülök, hogy szerette a csárdást. Akik olvasták kéziratban, azok különbözőképpen vélekedtek róla. Volt, aki, mint Maga, Móriczot emlegette*. Teljes joggal és jó megérzéssel. Az Úri murit diákkoromban olvastam, azóta is fogvatart. A mulatós benne Szatmár megyei mulatós. Móricz kissé tágabb hazája, de sokat járt oda. Kondor Sándor bácsi, aki egy jegyző korán árvaságra jutott fia volt és a Kölcseyek nevelték s keresett vendége volt minden portának, udvarháznak, kastélynak Szatmárban meg Nyírben, hát ez a Kondor Sándor volt Móricz Zsigmondnak is kedves barátja, és amikor találkoztak Kölesén, vagy Naményban, vagy Szálkán Móricz nyomban elővette a noteszét és nem győzte jegyezni azt a sok mesét, pletykát emlékezést, nótát (a „Ha meglátom a fergeteg elejét, jól begyűröm a süvegem tetejét” című nótát is Kondor Sándortól tanulta, szatmári nóta volt, magam is sokat táncoltam, mulattam rá, daloltam süvölvényfiú koromban), amit az öreg kiöntött. De sokan tanultunk mulatni szegény Sándor bácsi hegedűje szavára, mert ha az öreg, úgy hajnali kettő felé tűzbejött (szelíden jött tűzbe, sosem látta senki sem ittasan, tempósan poharazott), akkor megálljt intett a cigánynak és valaki elhozta a leeresztett kocsifedélbe rejtett hegedűjét. Ezt én sosem láttam. A háború kitörése óta ritkán hegedült, valamikor a háború végén halt meg, agglegényként, nővére állított egy fából készült fejfát a sírja felett, melynek fűzfa van a homlokán, az írása a szemöldök alatt, azt hiszem hatvanhat éves volt, amikor meghalt. Miért is írtam ezt az egészet? Talán azért, mert tájam egy kicsit Móricz tája, az volt az otthonom, a Szamospart, a Berci tája. A Jani tája a Kővár vidéke, oda csak gyerekkoromba mentem, miután szegény öreg nagybátyám eladta Költőt újra csak tavaly láttam, de akkor is röviden. A harmadik tájam a lapály Szatmár alatt, Lázári, ami ismét román és ahol csak a behorpadt sírokat láttam és nagyapám ledőlt oszlopát egy sírkertben, melynek kerítése mögött akkora dáridót csaptak az akácok és kőrisek, hogy olyan volt, mint egy nagy zöld láng hegyesre futó nyelve. Persze, ennek semmi köze, vagy alig van köze a regényhez. * Volt aki azt mondta, túl hosszú. 34
