Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 1. szám - Veress Dániel: Erdély soha nem volt Csomorkány (Emléktöredékek Illés Endréről - Illés Endre hat levele)
A megszakadt kapcsolat hosszú évei alatt egymás után jelentek meg a tanulmányokat, elbeszéléseket, színműveket tartalmazó Illés Endre kötetek. Számos írása többször is, különböző' érdekes, egyéni szempontú összeállításokban. Ez a „gazdálkodás” engem zavart. Úgy éreztem, hogy túlságosan bőkezű kihasználója helyzetének és pozíciójának. De elolvastam mindent, amit írt, mármint amihez hozzájuthattam. Aztán a hetvenes évek végefelé találkoztunk Pesten. Másfél évtizeddel korábban írt levele bátorított fel arra, hogy felkeressem. Úgy fogadott, mintha hetekkel korábban váltunk volna el, örömmel, szeretettel. Hosszan beszélgettünk a Gellért vendéglő egyik ablak melletti asztalánál, jókedvűen, egymás szavába vágva, egymást ugratva, mindenről, irodalomról, úti élményeinkről. Nagyon meglepett, hogy ismeri könyveimet, nyomon követte életem kanyargását. Felajánlotta egy Mikes- kötet kiadását. Egy amolyan „Változatok egy témára”-szerű könyvre gondolt. A két fedél között együtt a színmű, az életrajz, a kismonográfia és egy csokornyi tanulmány. — Egy élet, egy mű, egy arc — változó tükrökben — magyarázta elképzelését. Javaslatát később leveleiben is megismételte. Utóbb azt írta, ha inkább kedvemre- való — hiszen a teljes anyag a markomban van — írjak egy Mikes-monográfiát, örömmel kiadja. Javaslatait — már nem emlékszem, hogy mivel - elhárítottam. Lehet, hogy mellébeszéltem. Az igazi oka az volt, hogy új összemelegedésünkkel összeegyeztethetetlennek tartottam elfogadását. Egy személyes kapcsolat önző kihasználásának, akaratlanul mások, meglehet, hogy sokkal érdemesebbek, de a kiadónál hasztalanul kilincselők hátrányára. Még valami zavart: viszonzásnak éreztem két színműve színpadra segítéséért. Az ember, ha már a szorító mindennapokban annyi mindennel meg kellett alkudnia, legalább saját lelkiismeretével igyekezzék — amennyire lehetséges — békében élni, amikor a döntés tőle, csak tőle függ. A „nagy alkalom” elszalasztását máig sem bántam meg: legalább ettől nem nehezebb az álmom, van ami nyomjon. 1979 tavaszán a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház műsorrendjébe iktattuk a Törtetők-et. Szándékunkról értesítenem kellett a szerzőt. Válaszleveléből: „Nyilván a te ötleted volt a Törtetők sepsiszentgyörgyi megszólaltatása — örülök, hogy újra játsszátok, köszönöm. Itt Pesten is láttam a színház társulatát (Tamási: Csalóka szivárvány), olvasom az erdélyi folyóiratokat, hetilapokat - sokat tudok rólatok. Nyugodtan és boldogan bízom rátok a darabot. Szívből kívánom, hogy örömetek teljék a játékban.” A műsorfüzet részére írt egy — fakszimilében közölt — üzenetet: „Boldog vagyok, hogy a Törtetők hősei Sepsiszentgyörgyön is megszólalnak. S meg kell ismételnem a szót: azért is boldog vagyok, hogy éppen a Törtetők kerül ismét színre - ez a színpadi játék a fiatalságomat jelenti. Azt a régi kedvet s fogadalmat: szóljunk mindig korunkról s hőseiről. Azokról, akik helytállnak. De azokról is, akiket homorú és domború tükrökben kell bemutatni, mert ők is formálják életünket, míg fel nem buknak. Legigazabb örömmel a fiatalokról szeretek írni, drámát formálni. Az ő életükre figyelek mohó kíváncsisággal. Mesterem, Stendhal oltotta belém ezt a szomjúságot.” A műsorfüzetben közöltük arcképét, írói pályaképét, a Törtetők keletkezéséről szóló író és modell felcímű műhelyvallomását. Az előadás, megítélésem szerint, hagyományosan közepes volt, jó szerep- osztásban, sereg jó színésszel, de nem lett közönségsikere, a kritikusoknak sem tetszett. Sokat gondolkodtam a kudarc okán, hiszen a Törtetőket hatásos színműnek tartottam. Ma is úgy vélem, hogy a mű és problémavilága, nagyvárosi hősei, dzsentri karrieristái kívül estek a mi nézőink gondjain, akkori reális problémavilágán, és a rendezőnek nem sikerült megteremtenie a színpadot és nézőteret összekapcsoló 41
