Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 1. szám - Veress Dániel: Erdély soha nem volt Csomorkány (Emléktöredékek Illés Endréről - Illés Endre hat levele)
Az egyik elhatározás: teljesen megszüntetem magánlevelezésemet. Ez végül is komoly idő-mennyiség. (Átlagban naponta legalább egy levelet kellett megírnom, íróknak, színdarabjaim nézőinek.) így neked sem írhatok többé. Az ok- ismétlem - életem túlhalmozottsága. Hallgatásomat - természetesen - csak azzal könnyítheted, ha te sem írsz. De ha Pesten jársz (és remélem, hogy 1960-ban mégis eljutsz Pestre): nagyon szívesen látlak! Várlak. Több befejezetlen témánk maradt. Feleségedet, fiadat szeretettel üdvözlöm, téged is a régi szeretettel köszönt Endre.” Az ötpontos utóirat válasz volt néhány korábbi kérdésemre. Nincs összefüggésben a fentiekkel. A következő két évben Illés Endre nékem még öt levelet írt. Az itt közölt 6. számút, még négy rövid híradást munkájáról, az állandó túlhalmozottságról, az öt évi erőfeszítéssel készült nagy novella-antológia megjelenéséről, aztán teljesen elhallgatott. A tizenhetedik levél után elhallgatott tizenhét évre. Az ember életében nem minden emlék kellemes, bőségesen akadnak fájdalmas emlékek is: Illés Endre érvei akkor nem győztek meg, mélységesen megbántódtam, úgy éreztem, hogy irgalmatlanul csalódtam benne. Ezt Németh Lászlónak is megírtam. Bölcsen, higgadtan csitítgatott, de egész gondolatmenetével tulajdonképpen leckéztetett: „Légy hát elnézőbb hozzánk öregekhez, akik még mindig azt képzeljük: többel tartozunk a köznek, mint egyeseknek, s szigorúbb magadhoz - aki egy regényt levelezel el évente s a regényt még mindig nem írtad meg.” Idők múltával mindkettőjüknek igazat adtam, miután magam is beleöregedtem az ő akkori állapotukba. Néha váratlan híradások szorították el lélegzetemet. A Papucshős bemutatójára érkező Németh Ella megemlítette, hogy Laci bácsi engem szemelt ki egy róla szóló könyv megírására. Erről egyik korábbi levelében pedzett is valamit: „Tudod talán, hogy a Szépirodalmi Kiadó Arcképek és tanúk címen kis könyvsorozatot ad ki, s úgylehet kikerülhetetlen, hogy abba rólam is készüljön valami, a kiadó így tőlem is megkérdezte, hogy összegyűjtött munkáim elé kivel metszetném a legszívesebben rézbe magamat. Tanulmányodat elolvasva úgy érzem, neked volna a legtöbb szerzettjogod, itt vagy máshol, egy ilyenféle könyv megírására.” Megjegyzésemre Ella néni ezt válaszolta: - Nem is kérhette fel senki erre a munkára, mert a Bandi nem egyezett bele. — Bandi? — Igen, az Illés Bandi. Azt mondta, hogy örök szégyene lenne a magyar irodalomnak, hogy Erdélyből kell felkérnie valakit arra, hogy Németh Lászlóról írjon.” Vekerdi László kitűnő könyve egy évvel később meg is jelent az Arcok és vallomások - a sorozatcímre Németh László levelében pontatlanul hivatkozott - sorozatban. Annyira nagyrabecsülte a könyv szerzőjét, fogadta el hitelesnek írását, hogy nagyon betegen sem feledkezve meg, saját fájdalmasan kusza dedikációjával adta át nékem a könyvet. Illés Endrének a szerzőválasztásban több vonatkozásban is igaza volt. Érvelése mellett, miként erről később köztünk szó esett, abban is, hogy akkor Erdélyben tárgyilagos számvetést sem lehetett készíteni Németh Lászlóról. Még akkor sem, ha írójának kezében Új Zeeland-i útlevél, zsebében repülőjegy van. Hely hiányában nem közlöm itt egyik főszerkesztőnk levelét, melyben alaposan kioktat Németh László-szemléletem végzetes eszmei korlátáiról. Illés Endre egyáltalán nem volt sem tájékozatlan, sem gyanútlan az itteni dolgok vonatkozásában. 40