Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 1. szám - Veress Dániel: Erdély soha nem volt Csomorkány (Emléktöredékek Illés Endréről - Illés Endre hat levele)

meghatottan s elszomorodva: - Hát igen, itt és így öröm dolgozni, egy ilyen műhely­ben. Én apróka könyvtáram felét, sok izgalommal, barátaim irgalmából és segítő­készségéből szedegettem össze. Erre, életem során, mindmáig több időm és energi­ám ment rá, mint az írásra. - Ma már hozzátehetem, hogy a sokat és hasznosan forgatott Nyugat repertórium-mai kezdve, legalább negyven-ötven kötetet említhet­nék, számomra alapműveket, melyeket Illés Endrétől kaptam. A könyvéhség is Csomorkányhoz tartozik. Illés Endre, visszafogott büszkeséggel a Stendhal-okra, már nem emlékszem me­lyik, lehet több is volt, remekül jegyzetelt kiadásaira hívta fel a figyelmemet. Abban az évben fordította le, igényes elégedetlenségében másodszor harmadik remekmű­vét, A pármai kolostor-1. Erről beszélt hosszan, szenvedélyesen. Majd ritka, általam csak címükről ismert folyóiratokat mutatott. A második emlékképen, negyedszázaddal később Ő áll, én mögötte, munkaszo- bácskám szerény fenyőfa polcai előtt. Töprengve ide-oda néz. Gúnyos megjegyzést tesz a Németh László életmű-sorozat „eperszínű” ízléstelen külső borítójára: - S még csak nem is egyforma árnyalatúak! — Oldalt felfedezi saját könyveinek vagy húsz kötetét. Biccent: — Ez is megvan? — s az írók két háború közt-re mutat. Majd szemügyre veszi a Balzac-ok mellett a Stendhal-okat, a Magyar Helikon tíz szép, a használatban kissé elpiszkolódott kötetét. Oda helyeztem, mint hozzájuk tartozót, Hármaskönyv-e Stendhal-ról írt esszéit. Leveszi, megforgatja, hirtelen elhatározás­sal leül lapítónyi íróasztalom mellé, dedikálja. Feleségemnek és nékem. „Kedves Ibolya! - írta hazatérte után. - Legelőször a Maga kedvességét köszönöm. Bizonyá­ra sok a gondja, munkája, de mindezt mesterien elleplezte. Nekem csak a kedvessé­ge jutott. Hálával, szeretettel gondolok a Maguk otthonára. Az otthoniasságára. Külön köszönöm, hogy még vasárnap reggel — az induláskor is - láthattam, elbú­csúzhattam.” A Stendhal-esszék dedikálása gesztus volt. Viszonzás is: Vörös és fekete drámája tizenhat oldalas műsorfüzetének anyaga egyetlen hosszú Stendhal-napló, tisztelgés előtte is. Stendhalon keresztül. Már a bemutatót követő fárasztó éjszaka elolvasta: - Mindent tudsz Stendhalról - ezzel fogadott reggel. Kínosan mosolyogtam: réges régen túljutottam a mindentudás öncsaló igézetén. Elgondolkodva nézett. Helyesbí­tett, pontosított: - Majdnem mindent...” Azt válaszoltam, hogy egyetlen színművét sem olvastam, noha tudtommal van vagy három kötetnyi. Legyintett: — Nem igazán fontosak. Hazatérte után írta: „Összeraktam számodra jónéhány tanulmánykötetet. Remé­lem, akad köztük olyan is, ami érdekel. Stendhal könyve. Az itáliai festészet törté­nete, nem jelent meg magyarul. Nem hiszem, hogy valamikor is megjelennék. De küldöm a francia kiadást, a Caiman Lévynél megjelent Histoire de la Peinture en Italie-t. Teljes kiadás! Viszont a Du romantisme dans les Arts megjelent a Corviná­nál A romantika születése címmel. Ismered? Küldjem? Érdekelne, hogy előző kül­deményeim közül legalább egy eljutott hozzád?” Az előző kettő nem, ez a harmadik nagy könyvcsomag, színházi kellékládák alján, csempészáruként — igen. Meglepett, hogy nemcsak észrevette, de számon is tartotta azt, ami a Stendhal művek közül hiányzott. Egy szép nap, később, aztán eljuttatta hozzám Az itáliai festészet története magyar nyelvű kiadását is, melyről még azt sem tudtam, hogy időközben megjelent. Vannak olyan dolgok az életben, melyeket az ember nem tud elfelejteni, és van­nak, melyeket nem szabad. Ez a figyelmesség is azok közé tartozik. Tulajdonképpen Illés Endrének köszönhetem, hogy öt vagy hat alkalommal írtam Stendhalról, hogy 38

Next

/
Oldalképek
Tartalom