Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 1. szám - Veress Dániel: Erdély soha nem volt Csomorkány (Emléktöredékek Illés Endréről - Illés Endre hat levele)

mennyire csak viszonyítások kérdése az egész, éspedig, hogy mi mihez mérten Cso- morkány!

Én más optikából néztem, lokalizálva és időszerűsítve a jelenség-képletet, mely ily módon bizonyos pozitív hangsúlyt is kapott: ami mint vidék - börtön, de vár is, óvó erősség; ami általános érdekű feladatnak tűnik, azon egy egyszemélyes szellemi műhelyben is lehet dolgozni, nyilván nagy áldozatokkal, s fölös erőráfordítással; amit hóbortnak tételezünk, abban van egy csipetnyi éltető szenvedély is; amit alásüllyesztő alkalmazkodásnak vélünk, az lehet önvédelmi, megőrző történelmi reflex is. Ebben az értelmezésben a „csomorkányizmusnak” több köre van, s értelme nem merül ki abban, hogy holmi eszelősök kapcsolatot teremteni képtelensége, inkább egy valamiképpen kihasznált kényszer, a maga módján önvédelem is. A csomorkányiakat — leszámítva édendúló szenvedélyüket - még rokonszenveseknek is találtam. A mi „csomorkányizmusunkban”, hiszen nemcsak Erdélyből, hanem Erdélyről is beszélek, erős volt, s tán az ma is, a kapcsolatalakítás ingere, szándéka, az emberi és szellemi kapcsolatoké. Hogy ennek évtizedeken át, századunkban, a levél volt a fő formája, ez már egy más kérdés.

Összegezve: nem egyetlen fajta „csomorkányizmus” van, miként Erdély is több van.

Illés Endre azt a „másik Erdélyt” ismerte. Azt, amelyik valóban nem volt Csomor- kány! A valóságos világ irodalmiasult képét-tükörképét, mind a múlt vonatkozásában, mind a huszadik századi jelenben. A történelmi regényt, Kemény Zsigmondot kivéve, nem túlságosan kedvelte. Annál inkább a forrásokat, kútfőket, Tótfalusi Kis Miklóst, Bethlen Miklóst, Apor Pétert, Hermányi Dienes Józsefet, az emlékíró Jósika Miklóst. Mindahányukról remek kis tollrajzot készített. Személyes adalék: sürgősen szükségem volt Gálffy János önéletírás töredékére, a még meg nem jelent emlékirat-antológiából. Postafordultával nyomdai javító levonatban küldte el. Egyik levelében meg ezt írta: „emlékirat-válogatásod páratlanul gazdag munka, sok-sok év munkája. Ha a Daciaval (kolozsvári könyvkiadó - V. D.) valamilyen zavar támadna, nagyon örülnék, ha a mi kiadónknál jelenhetnék meg.” Némi döccenők után - a már betördelt anyag nyomását a nyomdában néhány hónapra leállították -, az Emlékezetül hagyott írások 1983. őszén megjelent. Utóbb hallottam meg, hogy Magyarország részére is újranyomták, anélkül, hogy itt, vagy onnan bárki bármit megbeszélt volna vélem. Mikor Ilia Mihály barátom elküldte a könyvet, fedeztem fel döbbenten, hogy két, kilencven oldalt kitevő bevezető tanulmányom hiányzik a kiadványból. Máig sem tudom, hogy miért? Tény, hogy Illés Endrének az erdélyi emlékírásokhoz való erős kötődése is növelte hozzá való vonzódásomat.

Imént a „másik” Erdélyről írtam, most szóljunk az „egyik”-ről, melyben századunkban ugyan jó, sőt kitűnő művek születtek, sőt keltek szárnyra, de amely szorongató, fájdalmas és keserű világ volt. Illés Endre igen jól tudta, hogy a realitás nem lebegő, hanem ólomnehéz. Tudta, de tapasztalatilag nem élte meg, nem tapogatta meg, így hát nem is élhette át személyes élményként. Erdély vonatkozásában is magas és nemes szellemi szférákban mozgott és tájékozódott. Egyik fiatal írókollégám, Bogdán László kérdéseivel ültem le véle szemben, szállodai szobájában, Sep- siszentgyörgyön, 1982. júniusában. Válaszait negyedív papírokon fogalmazta meg. Magam elé helyezve a hét kis oldalt, másolom ki a válaszaiból két kérdésre - Mikor járt először Erdélyben? Eljutott-e a Székelyföldre? — vonatkozó feleleteket, szó szerint: ,A harmincas években többször is. Tamási Áron meghívására. Ezek kolozsvári utak voltak, baráti utak, kisebb-nagyobb kirándulásokkal. Majd amikor a harmincas évek végén a Révai Könyvkiadó irodalmi vezetője lettem, kiadói munkám során gyakran akadt dolgom az Erdélyi Helikon-na\, a Szépmíves Cé/i-vel, ekkor jártam Bonchidán Bánffy Miklósnál, Sztánán Kós Károlynál, Kemény Jánosnál Marosvé36