Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5. szám - Az Eötvös Kollégium centerániumára - Fodor András: A továbbélő Eötvös Kollégium
A korszakforduló után A szászvárosi születésű, Kolozsvárról (Köpeczi Bélával nagyjából egyidőben) az Eötvös Kollégiumba került, Kodály módjára egyéb szakjai mellett a Zeneakadémián is tanult, s zeneszerzővé lett Szőlló'sy András, sokáig meg volt győződve, hogy az ő emléke és értelmezése szerinti Collegium-nak a 45-ös történelmi cezúrával egyszer s mindenkorra beföllegzett. Véleményét csak kései írásos tanúvallomásaink alapján változtatta meg. Olvasói reagálásában meglepő módon azt is beismeri, mennyivel szerencsésebbek voltunk mi, későbbiek, a rangbeli társak, sőt az örökre szóló barátságok megtalálásában, szabadabbak az érdeklődés kiterjesztésében, s mennyivel több volt köztünk a nyilvános produkálásra, tudományos intézetekbe, katedrára méltó filosz. Való igaz, talán a társadalom háború utáni általános megpezsdülése is tehet róla: a Kollégium utolsó öt esztendejében az ott nevelkedettek szellemi kapacitása ösz- szességében igen gazdag. Sokszínűsége fölér egy-egy korábbi teljes évtized eredményeivel. Nemcsak olyan nevekre hivatkozhatom, mint Izsák Imre T. T. K.-ás évfolyamtársamé, kiről korai halála után az általa talált égi mechanikai törvényszerűségek amerikai űrhajózásban való alkalmazhatásáért krátert neveztek el a Holdon, de az imént már említett történész professzornak, Kubinyi Andrásnak is igaza van, amikor nekem írt levelében így elmélkedik: „Hajói számolom, a bölcsészkari tanszékvezetők 15 százaléka a mi időnkben volt a Collegium tagja... Ez viszont azt jelenti, hogy a szóban forgó évfolyamok tagságának egy tizede tanszékvezető volt az ELTE Bölcsészkarán... Hozzászámítva ehhez a vidéki egyetemeken működőket, a dögé- szeket, a már nyugdíjban levőket, meghaltakat, a különféle tudományos intézetekben vezető állásig jutottakat, kutatókat, rangos irodalmárokat”... , világossá válik, hogy évfolyamaink állományának „legkevesebb a fele futott meg szakmai vagy irodalmi karriert, éspedig olyan korszakban, amelyben a Collegium egykori tagsága nem volt feltétlenül érdem egy személy értékelésénél.” A titok nyitja - ebben egyet kell értenem Kubinyi Andrással — a kollégiumi külön órák, szemináriumi foglalkozások, melyeken olykor egy-egy professzor (olyanok, mint Fülep Lajos, Gáldi, Hadrovics, Harmatta, Keresztury, Kosáry, Mérei, Pais, Szauder...) ült szembe egy-két (legrosszabb esetben néhány) hallgatóval. így előfordulhatott, hogy a diák évente több téma disszertáció-igényű kutatására, két-három dolgozat megírására kényszerült, s állandóan konzultálhatott tanárával. Voltak az egyetemen is proszemináriumok (melyek látogatásától mi föl voltunk mentve), esetleg a miénknél kiválóbb tanárok vezetésével, de a nálunk alkalmazott szigorúbb felvételi rendszer a hallgatók foglalkoztatásában eleve magasabb szintet biztosított. Az egyenletes módszertan, a bátrabb diákvezetés, a kedvezőbb tájékozódási háttér, a kéznél lévő gazdag könyvtár segítségével így múlhatta felül a kollégista nemegyszer a tehetségesebb külfiloszt. Mindez persze, látszódhat hazabeszélésnek, misztifikálásnak is mindaddig, amíg bele nem mélyedünk ismét az 1945-50 közti kollégisták névsorába. Az összlétszám- nak csakugyan majdnem a felét sorolhatnám olyanként, mint akik az elmúlt évtizedekben tudományos, művészeti, vagy közéleti tevékenységükkel maradandó nevet szereztek. Például: Benczédi László, Benyhe János, Bodnár György, Bodolay Géza, Brusznyai Árpád, Czine Mihály, Csatári Dániel, Csongor Barnabás, Diószegi István, Domokos Mátyás, Eperjessy Géza, Farkas Gábor, Fazekas László, Fenyő István, Franki (Falus) Róbert, Garay András, Gyapay Gábor, Hankiss Elemér, Herc- zeg Tibor, Hermann József, Korányi Mátyás, Illés László, Izsák Imre, Károlyházi 88
