Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5. szám - Az Eötvös Kollégium centerániumára - Fodor András: A továbbélő Eötvös Kollégium
ezekkel a szavakkal dedikálta neki kötetét: „A legintelligensebb magyarnak, akivel találkoztam.” A gólyaév Nemzedéktársaim egyöntetű véleménye, hogy az Eötvös Kollégiumban töltött esztendők közül az első volt a legfontosabb, kinek-kinek a leggazdagabb. Szász Imre Ménesi út című regénye, (Magvető, 1985) ugyanúgy szól erről, mint saját naplódokumentációm A Kollégium (Magvető, 1991). A sok reagáló levélíró egyike — tanszék- vezető történészprofesszor — noha Budapesten lakó bejáró diákként éppencsak ezt az egy évet töltött velünk (1948 nyarán a fenyegető politikai változások miatt önként kimaradt) — nem kevesebbet állít, mint hogy a szóban forgó két félév alapozta meg egész későbbi pályáját. Az 1947/48-as, persze nem akármilyen évfolyam: a még Keresztury idején utoljára fölvettek társasága. (Keresztury 1945-48 közt vezeti az intézményt, melynek igazgatásáról egy évnyi kultuszminisztersége alatt se mond le.) Velünk még a gó- lyanyúzás tradicionális kálváriáját is végigjáratták. Minden közösségben ősidőktől ismert, az angol kollégiumokban is továbbélő szokás az újoncok drasztikus módszerekkel való betörése. Minket, a száz jeles pályázóból több napos fejkopogtatással kiválasztott tizenötöt - köztük többségben önképzőköri elnököket, iskoláik büszkeségét - akárcsak elődeinket, hozzá kellett igazítani a falakon belüli reglamák szigorúbb törvényeihez. A különféle megaláztatások közt Hankiss Elemér, akinek már apja is kollégista volt, azzal vígasztalt bennünket, hogy a gólyagyötrés, melyet velünk csak egy hétig míveltek a felsőbb évesek, Párizsban egy teljes hónapig tart, s az Ecole Normal újoncait még Párizs csatornáiba is leviszik, úgy tanítják móresre. E statáriális napokon, amikor a felvételi vizsgák idején még barátságosabb idősebb tanár urak fólényes-zordan szembefordultak velünk, utólag az volt az imponáló, hogy a Kollégium teljes tagsága titokban tudta tartani előttünk, hogy a látszólag vérremenő próbatétel voltaképpen csak játék. Tagságunk véglegességének kétségessé tétele, beilleszkedésünk mesterséges megnehezítése arra szolgált, hogy tanuljuk meg még jobban becsülni kivívott pozíciónkat, s hogy fölmérve a további követelményeket, derengjenek föl előttünk a mindenkor maximális, olykor abszurd igényű kívánalmak lépcsői. Ebben az értelemben a gólyabecsmérlések rítusai a kibékülő egyezség után is megmaradtak. Am a nagy nyomásnak haszna is volt: kialakulhattak az egymás közti kapcsolatok, sőt az idősebb és a fiatalabbak közti vonzalmak is megalapozódhattak. A felelősségét fennen hordozó családapa, családanya (rendszerint negyed- és harmadévesek), olykor hajnalig tartó lelkiklinikákkal vegzálhatták a gyengeségében leleplezett gólyát de legközelebb, esetleg megkülönböztetett gyöngédséggel közölték vele a rávonatkozó legfrissebb jóhíreket, vagy az előzők folytatásaként netán a gólya kritikus észrevételeit is elfogadták. Sőt, hajlandók voltak vele — kalandos vidám ötlettel - moziba menni. Ilyen volt az előítélet - és dogmaellenességnek, a külső tekintélyt is a belső meggyőződés mérlegén mérő szkepticizmusnak az el- őgyakorlata, mely lelkiismereti és szellemi szabadságunkat erősítette. Ez volt az egymást nevelésnek, érdekszövetség helyetti értékvállalásnak, az általa teremtett közösségnek ama sokszínű egysége, melyről oly szépen írt Keresztury Az élő iskola című, az 50. évfordulóra szánt, de késve, csak a Válasz 1947-es januári számában megjelent esszéjében. 87
