Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5. szám - Az Eötvös Kollégium centerániumára - Fodor András: A továbbélő Eötvös Kollégium
Fodor András A továbbélő Eötvös Kollégium _ _ Elitképző vagy szabadkőműves szövetség? JL Ír éhány évvel ezelőtt a Szegedi Akadémiai Bizottság egyik irodalmi ankétján Ilia Mihály vitavezető azzal kezdte faggatásomat: elitképző volt-e az Eötvös Kollégium, s létezik-e az ott végzettek közt valamiféle szabadkőműves szövetség? Nem, az intézmény megszüntetése óta eltelt négy évtized során soha, még az utolsó szabadon választott ifjúsági elnök (Vekerdi József) évenkénti névnapján szokásos féllegális, hisz általa egyenként összehívott, változó létszámú találkozókon sem jutott eszembe, hogy mi, afféle titkos lovagrend letéteményesei voltunk, vagyunk. Közösségünk a maga idejében inkább profán szerzetesrendre hasonlított, nemcsak a tagság egynemű volta miatt. Az épület is — utolsó tradicionális korszakában - szellemi kolostorra emlékeztetett. Amikor a városból hazatérőben esténként megláttam a könyvtár hiánytalanul kivilágított ablakait, olykor - talán a változó idők stílusához idomulva - támadt ilyen képzetem is: szellemi nagyüzem! De a kép mögött nyomban a márványlépcsőházban, kókuszszó'nyegeken suhanó jellegzetes, kérkedőn félszeg tartású, papucsos halk léptekkel, kámzsaszerű köpenyekben vonuló kulcsos szolgáló barátok jelentek meg előttem. A kulcs a könyvtárfolyosóra vezető üvegajtó nyitásához kellett... Mert ha a földszinti étterem volt a refektórium, a hálókkal egybefogott emeleti szobák a napi élet - jobb híján - cellái, az igazi szentély az emelet teljes jobb szárnyát elfoglaló, több részletből összekapcsolódó könyvtár volt. Végpontjában szabályszerűen kiöblösödve a főhajó, a szabadpolcokkal tagolt tágas csarnok, melynek különféle szakágak szerinti mellékhajóiban, az alacsonyra húzott lámpák biztonságot, függetlenséget szuggeráló csendsátra alatt, ki-ki megtalálta a maga helyét, vagy ha ott nem, valahol oldalt a remeteséget még inkább védelmező zugolyban. Kétségtelen, hogy nemcsak a kollégista életmód vállalt liturgiájában, de általános szokásrendjében is volt valami köznapitól eltérő, szakrális jelleg. Ilyennek tekintem például a mindenki által elfogadott, természetessé vált modort (modorosságot?), ahogy két kollégista akárhol, akárhányszor találkozott, mindig, újra és újra köszöntötte egymást. Köztudott, hogy az Eötvös Loránd alapította, 1895. szeptember 22-én mindössze 30 növendék részére megnyílt Eötvös Collegium foként a párizsi Ecole Normal Su- perieure, s bizonyos mértékben az angol kollégiumok mintáját követte. Közismert az is, hogy e távolabbra tekintő példákra azért volt nagy szükség, hogy a századforduló Budapestjén nyomasztó fölénnyel érvényesülő német kulturális befolyást ellensúlyozzák. Kodály Zoltán, az Eötvös Collegium legendás első időszakának növendéke (1900-ban bekerült évfolyamtársai többek közt Szabó Dezső, Szekfű Gyula, Gerevich Tibor, Zemplén Géza), a Nyugat-barátok Egyesületének vállalt előadásában, 1932-ben, döbbenetes tényeket tár fel a millenium-kori zenekultúránk magyartalanságáról. „Ámulva láttuk, hogy csak meg kell kaparni Budapestet, és a fel84
