Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5. szám - Bérczes László: Én vagyok Galilei (Töprengés Németh László drámájáról)
déssel: melyik negyedik felvonás is az igazi? Az író nem ad segítséget, de úgy is fogalmazhatunk, hogy segít bennünket, akárhogyan döntünk is. Mindkét verzióhoz találunk nála bátorító érveket. Ez valószínűleg azért van, mert nincs köztük lényegi különbség. Éppen ezért nem ezt tartom igazán fontos kérdésnek, hanem azt, miért is döntött Németh László oly gyakran éppen négy felvonás mellett? Az okot nem tudom, a - pozitív - hatást viszont ismerhetem. A szöveg emelkedettsége, amit általában a harmadik felvonás röpít legmagasabbra, itt megtörik, prózaivá, hétköznapivá válik. Eljön a másnap, a tegnapi, döntő eseményekre pecsétet ütő tiszta pillanat, az illúziótlan józanság pillanata. E „másnapos felvonásban” a főhős lekászálódhat trónjáról és gyengeségét, bizonytalanságát nem leplezve állhat elénk. Ha három felvonáson át nem lett volna oly idegen ez a személy, még azt is hihetném, Galilei én vagyok. Az előadásról Ez az az előadás, amire azt szoktuk mondani: korrekt. Stilizálás és realitás határán ízléssel egyensúlyozó díszlet, egyszerű, visszafogott jelmezek, precíz képi fogalmazás, öncélú játékokkal azonnali sikert vadászni nem akaró, túlzásoktól mentes alakítások, köztük néhány kiemelkedően magas színvonalú színészi munka (Héjjá Sándor, Szilágyi Enikő, Csíkos Sándor, Köti Árpád). Ugyanakkor talán túlságosan is korrekt az előadás. Minden - már az eddig felsoroltak szerint is - a rend, a harmónia felé mutat. Ez a Galilei esetében nem erény. Megemlítek néhány, az előadás közben papírra vetett megjegyzést: „... lassúság, méltóságteljesen hömpölygő unalom, nincs ritmusváltás, mindig mindenki ugyanazzal a komótossággal fogalmaz, középen állnak és beszélnek, nem szólalnak meg, míg fel nem lépnek a színpadra, be nem lépnek a látható térbe, a szereplők többsége egyetlen színnel ábrázoltatik, a Galilei nélküli jelenetek sterilek...” Minden azt jelzi, hogy miközben a tudomány egyik legnagyobb alakjának szörnyű drámája zajlik, a színpadon szép emberek szép térben szépen fogalmaznak. Ezeket a dráma hiányosságaiból származó következményeknek tartom, ezért igen óvatosan merem csak megfogalmazni, soha ki nem próbálható, tehát a kudarc kockázatával nem járó ajánlataimat. Ezek bátorságot követelnek és a sikerre semmi garanciát nem jelentenek. Az egyik: radikális húzással kiirtani minden kihagyható információt, akár jelenetet is. A másik: elfogadni azt, hogy a négy felvonás néhány nap alatt lezajlik és következetesen vállalni ennek elsősorban Galileit érintő következményeit. A debreceni előadásban szerintem legjobb negyedik felvonásból haladok visszafelé. Itt egy fizikailag és lelkileg megtört, beteg embert látunk. De úgy gondolom, hogy ez nem a bizonyos félperces kínzás, hanem a héthónapos megalázó létbizonytalanság eredménye. A dráma néhány napja során természetesen romlik Galilei állapota, de véleményem szerint már az első felvonás reggelijéhez érkező tudós is egy roncsolt idegzetű, üldözöttségét minden pillanatban megélő, védekező ember, aki Castelli és Toricelli érkezésekor maga elé kapja kezét és riadtan kérdezi: „Ugye, értem jöttetek?!” Ez a diszharmónia első pillanattól „megbolondíthatná” az előadást, ez pedig talán megszüntetné a karótnyelt méltóságot, a fárasztó ünnepélyességet, a monoton rendet és a kétségkívül egyszínű, fakó hősök kiszámíthatóságát. Ebben a darabban minden Galileitől működik, ezért gondolom azt, hogy e megoldás nem vinne rossz irányba. Márcsak azért sem, mert a felőrölt idegzetű Galilei fáradtságára, sőt betegségére és a felőrlést okozó közeg szürke, személytelen, de feltartóztathatatlan mechanizmusára koncentrálva kiküszöbölhető lenne az a féloldalasság, amit a Gegenspieler hiánya okoz. Termé74
