Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5. szám - Bérczes László: Én vagyok Galilei (Töprengés Németh László drámájáról)

szerünket akarjuk-e ilyenkor egy üres szlogennel megtámogatni. Vagyis miért is olyan szükséges ez a bizonyos drámai helyzet — ami természetesen akár egy monológban is megjelenhet? Azért, mert a színpadi megvalósítók számára lehetőséget ad arra, hogy a szöveg mögé hatoljanak. Létrejön a szöveg mélye, mögöttese, ami minél több rétegű, annál gazdagabb színpadi megvalósítására sok jó megoldás is elképzelhető. De általában az a legjobb, ami a leggazdagabb. Németh László fohősközpontú, szubjektív személyes drámái e gazdag pillanatokat nélkülözik. Galileinek igaza van, erről ő is, mi is meg vagyunk győződve, minthogy ez a Galileivel azonosuló író számára is nyilvánvaló. Az ő vallomásai, kifakadásai, gyónásai őszinték, bölcsek és imponálóan magas szintű vélekedések a világról. Élmény a velük való találkozás, ahogyan élmény Németh László esszéinek elolvasása is. De a színpad felől közelítve egyetlen út látszik járhatónak. E szövegek pontos, tiszta artikulálása - ez viszont sem a színész, sem a rendező számára nem igazi kihívás. Külszíni fejtés folyik, hiszen minden érték a felszínre szétterített szövegben halmozódik fel. A mélyből nem hozható fel semmi - amivel nem azt állítom, hogy Galilei szövegei híján lennének a mélyértelmű gondolatoknak. így jönnek tehát létre az úgynevezett könyvdrámák, amikor a színházi élmény nem tud több lenni, mint a kiemelkedő szövegek olvasásakor szerzett élmény.

E probléma visszavezethető a szerző és a szereplők közti viszonyra, aminek sajátossága - mint jeleztem az imént -, az ellenjátékos hiánya. Nézzünk egy olyan példát, amelyben az egymáshoz illő ellenfelek szerepeltetése fordítja át a könyvdrámát színpadi drámává: Székely János műve, a Caligula helytartója ilyen. E darabban nem pusztán arról van szó, hogy okos érvek és ellenérvek csapnak össze. Legalább ilyen fontos az a játszma, ami a két emberben - Barakkiásban és Petroniusban — belül végbemegy, illetve kettőjük között lezajlik. A kimondott szavak hol takarják, hol nyilvánvalóvá teszik a megszólaló vagy a megszólított szándékait és közben minden egyes szó változtat a pillanatnyi erőviszonyokon. Ez a párviadal akkor is igazi történés, ha közben „szószínházat” hallunk, és esetleg színpadba gyökerezett lábú színészeket látunk.

Hasonlóan izgalmas összecsapásokra, találkozásokra Németh László drámájában is van lehetőség. Mindenekelőtt Galilei és Maculano találkozásaira gondolok. Fojtott beszélgetésük az első felvonásban, majd összecsapásuk a per során sokféle lehetőséget kínál a színpadi megvalósításra. Itt ugyanis a megszólaló hite, meggyőződése és magatartása nem esik egybe, vagyis maga a szöveg csak a jéghegy csúcsa. Például: a kihallgatás kezdete megegyezést ígér, ám Galilei és Maculano csikorogva egymáshoz illeszkedő mondatai bármikor felborítható kompromisszumot sejtetnek. Tudhatjuk, mekkora erőfeszítéssel préseli szavait előzetes egyezségük kordáiba a tudós, miközben érzékeljük a kihallgató kínjait is, akinek annál rosszabb, minél inkább tapasztalja Galilei igyekezetét, hiszen ő már tudja, közben változott a pápai instrukció, az többet követel, mint amiben ők megegyeztek. A legizgalmasabb jelenetet pedig — ami a Galilei döntéséhez vezető utolsó stáció — kinn felejti Németh László. Mi az ítélethozatal előtt fecsegő bíborosokat látjuk, Zacchia bíboros és Galilei esetleges találkozásából vagy a tudós magányos vívódásából kimaradunk.

A Debreceni Csokonai Színház újra reflektorfénybe hozta azt a bizonyos negyedik felvonást azáltal, hogy a rendező, Lengyel György az első, eredeti változat színreállí- tása mellett döntött. Dönthetett, mint tudjuk, hiszen annak idején nem véletlenül készült egy második változat. A kérdés ma már nem az engedélyeztetés körül forog. Végül is akár a nyíregyháziak 1985-ös, akár a Várszínház 1987-es előadásakor lett volna már mód az eredeti változat eljátszására. Léner Péter és Sík Ferenc csak a „hagyományt” követték, ezért aztán választásukat akár magátólértetődőnek tekinthettük. Lengyel György és a debreceni színház érdeme, hogy szembesítenek a kér73