Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5. szám - Bérczes László: Én vagyok Galilei (Töprengés Németh László drámájáról)

lesznek. Például az, amit az írónak oly sokszor szemére vetettek már: a főhősnek nincsen ellenfele, hiányzik a Gegenspieler. Megjelenhetne ez az ellenjátékos Galilei kételyeiben is, ha lennének kételyei. Vizsgálatai eredményében és azok terjesztésének szükségességében biztos, tanait a körülbelül fél percig tartó kínzás következtében vonja vissza.

E pontnál tenni kell egy kitérőt. A fizikai kínzás képviselhet bármilyen konfliktust (itt még arról sincs szó, hiszen a hóhér csak végzi a dolgát), de az attól még nem drámai helyzet. A darabban ez az egyetlen valódi történés, cselekvés — amit egyébként színpadra szánt művek lényeges elemének szoktunk tekinteni -, mégis, ez talán a legsutább, a darab ellentmondásait legpontosabban illusztráló jelenet. Annyira ugyan nem követi az író a naturalista színpadi hagyományokat, hogy a kínzást nyílt színen mutassa meg, de el sem szakad a hagyományoktól annyira, hogy a hóhér és Galilei találkozása jelzésszinten, stilizáltan valósulhasson meg előttünk. (A „stilizálás” tehát a takarásban történik, nem hiszem ugyanis, hogy akad néző, aki nem képzeli ajelenethez a hozzá civilben jajgató színészt.) Köztes megoldást látunk tehát: kint hangok, bent mindenféle képeket vágó bírák. És ezután következik az említett ellentmondások eredményeként a dráma legkétségesebb hitelességű pillanata: Galilei monológja. Megintcsak a szokásos dilemma, ami aztán félreértések forrása lesz: mi is vizsgálatunk tárgya? Azt vizsgáljuk-e, amit mond Galilei, vagy azt, milyen színpadi szituációban mondja azt? A kettő nehezen választható szét, mégis, mindenféle okos tanulmányokat olvasva az volt az érzésem, a „Németh Lász- ló-pörök” tárgya mindig az volt, el tudjuk-e fogadni azt, amit az író képvisel. Én el tudom ezt fogadni, de ez teljesen másodlagos. Elsődleges az, hogy el kell képzelnünk egy valódi tortúrát, aminek végén az amúgyis összetört testű, idős tudós visszavon mindent, majd rá egy pillanatra - amikor még „alig él” - hosszan vallani kezd.

E kitérő után vissza az ellenjátékoshoz, illetve annak hiányához. Az író előtt ismeretes volt ez a vád, ő ezt így válaszolta meg: „Az én darabjaimban - mint ezt nemrég megállapították — valóban nincs Gegenspieler — ellenfél —, akinek, mint kerékfogba a jellemébe akaszkodva, a hős lelkének a forgása, fogazata is világosabbá, érthetőbbé válik. A Gegenspieler nálam a sors, vagy ha úgy tetszik, az emberiség: az emberi élet kemény alakulás-törvényei. Nem dramaturgiai meggondolás ez: tapasztalat. Nekem sem volt, ha volt is, nem ismertem el, ezen az egyen kívül soha Gegenspielerem.” Kiegészíthetem ezt azzal, hogy a nagy formátumú hősök és az író sorsa azonos: visszafogja, fékezi, lelkileg és fizikailag roncsolja őket a középszerű környezet. Mégis, a választott drámai forma, vagyis a hagyományos polgári realista színmű megkövetelné egy Galileihez méltó, azonos szintű ellenfél felléptetését. Hogy ne azt az egy szereplőt halljuk mindig, akinek igaza van. Drámai helyzetet az teremtene, ha két egymással szembenálló szereplőt hallanánk, akiknek igazuk van. Pedig a történelem a drámaíró segítségére siet: fellépteti Orbán pápát, Galilei egykori tanítványát. Egy a középszer dogmáit fújó pápa érdektelen lenne, ám a tudományokban jártas, Galilei nézeteit magában talán el is fogadó, ám az egyház érdekeit jól vagy rosszul védelmező, a dogmát a csaholó ostobaság megfékezésére használó nagyformátumú vezető méltó ellenfél lehetne. Drámája pedig — hiszen így is, úgy is csak pirruszi győzelmet arathat — csak Galilei drámájához mérhető lenne. Gondoljuk csak meg: egy pápa, aki a tudós felfedezésének jelentőségével tisztában van, ugyanakkor úgy gondolja, hogy egyháza szétesését csakis érvényüket vesztett igazságok érvényesítésével akadályozhatja meg. Tragikus sors. Németh László tollára illő. (Ha tovább játszunk ezzel az ötlettel, eljuthatunk egy VIII. Orbán című drámához, abban azonban, gyanítom, nem szerepelne Galilei.)

A polgári realista színjátszás keretein belül maradva, szeretünk hivatkozni a drámai helyzetre. Magam is ezt teszem. De felmerülhet a kétely, nem sántító érvrend72