Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5. szám - Fejér Ádám: „… akit ragaszkodása az igazsághoz egy boldogtalan korban hazudni kényszerít…”
drámában erre mutat az, hogy az egyszerű katonák és szolgák a gyanakvó vagy egyenesen ellenséges papokkal szemben nagy érdeklődést mutatnak a tudós eredményei, rokonszenvet személye iránt, és ha gyötrő lelkiismereti dilemmáira megoldást nem adhatnak, segítenek fönntartani azt az éltető, tevékenységét orientáló hitet, hogy ilyen megoldás van, hogy ilyen megoldásnak kell lennie, és nem merő fantasztaság annak keresése. De hogy a helyzetet indokolatlanul ne szépítsük, hogy a drámai feszültséget értelmetlenül ne oldjuk, be kell látnunk, hogy Németh László szellemi vállalkozásának népi támasza mint a polgárosodási folyamat lezáratlanságának megnyilvánulása, az őt szorongató és az egyébként számára elfogadhatatlan diktatúrának is létalapja. A humanista program történelmi megbicsaklása és átmeneti felfüggesztődése idején a hozzá való töretlen hűség magától értetődően jelenti a vele együtt járó megkettőződés higgadt, sztoikus elviselését. Bár Németh László drámai hőse nem fogadja el azt a hagyományt megtagadó metafizikai koncepciót, hogy az ember a világban általában, a dolgok rendje szerint valamiféle hozzá méltatlan helyzet foglya, mégis annak következtében, hogy ettől a szorongató érzéstől igazában megszabadulnia sem sikerül, a művet, mint a szerző drámáit általában, belengi az a pretenciózus panasz, hogy a nagyember egy kisszerű, hozzá méltatlan kor viszonyai között vergődik, hogy ha szellemileg nem is, de lelkileg, erkölcsileg ennek a kornak a szerencsétlen áldozata. Galilei számára például mindvégig érthetetlen marad, miért kell neki, úgymond egy meggyőződését elhallgatnia vagy megtagadnia. A drámai konfliktust meghatározó formula - igazság kontra üdvösség - is úgy keletkezik, hogy a hős nagy szavakat használva, erkölcsilelki megpróbáltatásai kapcsán üdvössége kockáztatását föltételezi. A belső békéjében megzavart, lelki egyensúlyát vesztett hős mintegy megfeledkezik arról, hogy az üdvösség kérdése sokkal inkább csendes, elmélyült meditáció tárgya lehet, mintsem szépen csengő drámai dialógusoké. Ha olyan érzékeny lelkiismeretű ember, amilyennek Galilei is mutatkozik, ilyen pontos, elemző formulákban képes beszélni, disputát folytatni üdvösségének ügyéről, akkor nem is lehet annyira nagy a baj, akkor ezt az üdvösséget nagyon is meg lehet menteni, csakhát a hős egyébként jogos erkölcsi fölháborodásának kifejezése céljából szükség van a retorikus fordulatokra. Ez a morális pátosz egyébként a polgári dráma műfajának megfelel, mint az a - hol gyengébb, hol erősebb, de - soha tökéletesen ki nem küszöbölhető szentimentális felhang is, amely többé-kevésbé az utóbbi két évszázad, a polgári korszak minden alkotását jellemzi. A dráma minden olvasója, nézője meggyőződhet arról, hogy ezért a gyengéjéért bőven kárpótol a humanista program továbbvitelének, az arisztokratikus értelmiségi szerep kimunkálására irányuló szándéknak a Németh László életművét átható aranyalapja. 67
