Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5. szám - Németh István: Én és a Fejedelem

ben sugallani merészeltem: a szocializmusnak nevezett társadalmi megújulásban a parasztok királysága fog ránk köszönteni.

Herceg János, mint mondám, szép szál férfiú volt, alighanem mindnyájunknál egy fejjel magasabb. Már csak ezért is mindnyájunknál messzebb látott. Egész életén át — s ezt műveinek sokasága ékesen bizonyítja - négy horizontot tartott, fogott be a látószögébe: az egyetemes magyar irodalom széles horizontját, minden nap, ami a vajdasági ég alatt történt, a jugoszláv irodalmakat (ezek mozgásáról nemcsak tájékoztatott, de vállalta a gályarab szerepét is, rendszeresen fordította ezeket az irodalmakat) s végül, de nem utolsó sorban, ő volt a mi állandó, rendszeres európai utasunk is. A sorsával normális körülmények között igazán meg lehetett volna elégedve: a maga válaszotta környezetben élhetett - Kiskőszegen (Leányvára), majd Doroszlón -, miközben eleven, közvetlen kapcsolatot tarthatott akár Párizzsal is.

A sorsával mégsem lehetett megelégedve. Herceg János nem egy svájci francia író volt, hanem egy vajdasági, vagy ha úgy tetszik, egy délvidéki magyar író. Amihez rögtön hozzá kell tenni, mert elválaszthatatlanul hozzátapad, hogy kisebbségi.

*

Ez a kisebbségi magyar író Zomborban, Leányvárán, Doroszlón oly műveket alkotott, amilyeneket a legjobb pesti, kolozsvári, pozsonyi vagy a Nyugaton élő magyar írók a huszadik században.

Velük, a legjobbakkal, állandó holtversenyben volt.

Együtt futott velük a kitűnő kondíciójú Herceg János is - ha már Fejedelmünk volt, büszkén írhatom le — mindvégig állta is ezt a versenyt. Életének utolsó évében — magasan nyolcvan fölött - két remekművet tett le az olvasók asztalára: egy esszé-, meg egy novellás-kötetet.

Nevezhetnénk ezt a két könyvét csúcsteljesítménynek is, ha műveinek java része nem volna hasonló csúcsteljesítmény. Merem állítani, hogy riportkötete is ezek közé sorolható. (Mert utazott ő idehaza is rengeteget, járta a „terepet”, s írogatta riportjait „mélyen a saját színvonalom alatt”, ahogy szokta volt mondogatni sajátságos hercegi öngúnnyal. Odatehetnők például Móricz riportjai mellé. Miként a többi köteteit is a legjobbak mellé.)

Vajon meg fogjuk-e érni, hogy Herceg János könyvei egy sorba kerüljenek a huszadik század legjobb magyar novellás- és esszé-kötetekkel?

Mért oly fontos ez nekünk, kisebbségi íróknak választott Fejedelmünk kapcsán? S nemcsak vele kapcsolatban.

Őt idehaza, szűkebb hazájában, a Vajdaságban vagy Délvidéken mindenki ismerte, tisztelte, sőt olvasta; azok is ismerték és szerették, akiknek nehezükre esett az olvasás: hallgatták, buzgón hallgatták tehát a „nehézkes” falusiak, ha nem a mondanivalójáért, a gondolataiért, olvasói pedig valószínűleg azért szerették, mert jó és olvasható író volt. (Korántsem azért, mert kiszolgált egyfajta hallgatói vagy olvasói igényt, netán mert valamiféle közérthetőségre törekedett; nem. Varázsló volt, azért. Mondjuk, mint Kosztolányi. Vagy, mint Krúdy. De írhatnám egy más varázsló nagyságát nyomatékosítva az ő nevét is ilyenformán: oly lenyűgöző, mint a mi Herceg Jánosunk.)

15