Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5. szám - Németh István: Én és a Fejedelem

Herceg János tehát valahol nagyon otthon volt, mégpedig ott, ahol minden író, kicsi és nagy, igazán otthon lehet: a szülőföldjén. Majdnem azt írtam, hogy minden író abhan a nyelvben van igazán otthon, amelyen megszólal, amelyen alkot. Csakhogy írónk nyelvének a területe kicsike ugyan, mégsem zárul le a Vajdaság földrajzi határával. Használja és érti, él benne és vele egy egész ország. És még Magyarország határán túl is igen sokan. És szétszórva a nagyvilágban mennyien. Ha egyetemes magyarságról nem is beszélhetünk, de szoktuk emlegetni az egyetemes magyar kultúrát, az egyetemes magyar irodalmat.

Fejedelmünknek mindenképpen ott volna a helye.

Ha már életében nem lehetett ott daliás, hercegi tartásánál fogva, legalább halálában ott kellene állnia művei révén. És innen Újvidékről, Délvidékről mintha mégsem látnánk őt abban a rangsorban.

Mért fáj ez nekünk, apródjainak, ha neki nem fájhat már többé? Mert ha mi itt elenyészünk, véglegesen elenyészik velünk a Fejedelmünk kincses hagyatéka is. S mindaz, amit e kisebbségi magyar szellemiség hetvenöt éves vergődése alatt itt létrehozott.

*

Végezetül ideírjak még valamit? Ha nem sírhattam el neki életében, búslakodjék rajta égi trónusán, ott talán már könnyebben elviseli? Persze ott sem őt akarom vele megbántani. Senkit se akarok megbántani. Csak közlöm ...

Történt, hogy évtizedeken át kofferszámra cipeltük a könyveket Magyarországról, nemcsak mi, írófélék, újságírók, tanárok, tanítók, orvosok és mérnökök, de az olvasó magyarok java része is.

Annyi évtized, akkora változások és oly veszedelmes lerongyolódás után fordítottá vált a helyzet. Feleslegessé vált könyveinket (mondjuk a dupla példányokat) idehaza jóformán már eladni sem lehet, így hát odaát próbáljuk értékesíteni az antikváriumokban.

Nemrég egy szatyornyival tértem be a szegedibe. Az elébe rakott könyvhalomba fitymálva beleturkált az átvevő, néhányat kiválasztott, a többit udvariasan visszarakatta velem a szatyorba. „Sajnos, ismeretlen szerzők munkáira nem tartunk igényt.” A visszautasítottak között volt Fejedelmünk Kék nyárfás című novellás kötete is, lapjain az újabbkori magyar novellaírás néhány gyöngyszemével. De miből sejthette volna meg ezt a különben jó szimatú antikvárius?

Úgy oldalogtam ki a boltból, mint aki olyan bóvlit kínált fel eladásra, amely már a kutyának sem kell.

Hát még, ha ott lapultak és pironkodtak volna saját művecskéim is a „visszautasítottak” között! így is égett az arcom, ó, nem a szégyentől. Semmi szégyell- nivalóm nem volt, de annál jobban fájt valami. Hogy mennyire értelmetlen és hiábavaló az, amit csinálunk.

Pedig Herceg János életének nyolcvanhat esztendeje alatt nem csinált mást, folyton csak teremtett: egész munkásságával egy kisebbségi sorsba kény- szerített néptöredékben próbálta megtartani a lelket. Amikor már semmink se marad, jégveréses időben meghúzhatjuk magunkat teremtett világának eresze alatt.

16