Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5. szám - Herceg János: Hegedűsök; Szomszédaink; Divertimentó; Bigámia; Tűzhely; Cigányok; (novellák)
Budakot Krlezának, akinek a mai rendszer, születése századik évében, a nevét is elhallgatja. A párhuzam eget verően igazságtalan ebben a minősítésben. Nem mintha Budák nem lett volna jelentős alakja a délszláv prózának. Csak egyszerűen egy másik világnak volt a megszólaltatója, s a likai nyelvjárásban írt, de szónoki tirádáktól sem mentes, valóban nagyszabású műve, az Ognjiste, Tűzhely. Talán a lengyel Reymonthoz lenne hasonlítható a paraszti életforma felmagasztalásával, kőből és szegénységből faragott alakjaival, ám Mestrovic minden európai stilizáltsága nélkül. Csak olyannak, amilyennek Isten megteremtette őket, abban a vad és mégis gyönyörű karszti tájban. Ahogy nálunk, intellektuális távlatból persze, Szabó Dezső tudott szertelenül áradozni a paraszti életformáról. Különben ő is, akárcsak Budák, fölötte élt a parasztságnak, jogász volt, de már huszonhárom évesen megjárta a börtönt a horvátok nemzeti jogáért harcolva az egykori Monarchiában. A horvát nemzeti felszabadulás vágya természetesen az SzHSz királyságban sem lehetett kifejezhető, s talán ez volt az oka, hogy az irodalomtörténet a regénynek csak ezt a tulajdonságát vette egyoldalúan figyelembe, amikor Budáknak még a nevét sem írta le olyan tekintélyes kritikus, mint Ivó Franges a néhány év előtt megjelent átfogó munkájában a horvát irodalomról. Pedig a sok belgrádi kritikus, köztük Gojkó Tesic például, akkor is kiállt az Ognjiste szerzője mellett, amikor Zágrábban nem akadt mutatóban sem ilyen bátor literátor. Annál jobban felszökött most Budák írásművészetének általános elismerése, sőt ünneplése, s így várni kell, amíg lecsillapodnak a kedélyek és tárgyilagos személetben mutatkozhat meg e kétségtelenül figyelemreméltó elbeszélő jelentősége. Cigányok Szép lehetett Heinrich Böll temetése hét év előtt, ahogy cigányzenekar ballagott a gyászmenet előtt, búbánatos szomorú dalokat muzsikálva végig a temetőig, mint most Günther Grass visszaemlékezik a nem mindennapi eseményre. Mert ebben a gyilkos etnikai ragályban Bosznián túl Németországban is, ahol megvadult bőrfejűek irtják az idegeneket és aki nem fajtiszta német, neki a cigányok jutottak eszébe. Ez a szerencsétlen hontalan diaszpórája a világnak, amely nem nevezhető nemzetnek, s így tulajdonképpen sehova se tartozik. Én ugyan magyarországi hírekből úgy tudom, pártjuk van a magukat romáknak nevezett cigányoknak, lapjuk jelenik meg, cigány költők és elbeszélők szólnak a sorsukról, ettől azonban még százezrek bolyonghatnak Európa-szerte ha- zátlanul, alapvető emberi és polgári jogok nélkül. Nálunk ugyan már a múlt század elején letelepedési engedélyt kaptak a cigányok, de csak távol a lakott helyektől, a társadalmi megkülönböztetés egyéb formáival is. Bácskában erdőt irtottak, amíg a Duna közelében íuzfás csenderesek voltak, teknőt vájtak és ko- lompárkodtak, a városokban meg muzsikáltak. Minden valamire való kocsmának vagy kávéháznak saját cigányzenekara volt, s a mulatozók, ha igazán jókedvük volt, még össze is csókolóztak a prímással, aki már civilizálódott, a 12
