Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5. szám - Herceg János: Hegedűsök; Szomszédaink; Divertimentó; Bigámia; Tűzhely; Cigányok; (novellák)
én még az ágyúk dörgését is hallottam, és a megrémült lovak nyihogását, ahogy talán a harcmezőn vágtattak. Én megjöttem haza.- Az a mi lovunk volt, te bolond - nevetett az asszony és melléje heveredett. - Nagyon várta, hogy a nyakába akaszd a zabos tarisznyát. Meg még én is megráztalak egy kicsit, te hétalvó!- Más volt, amit én álmodtam - felelte lerévedve, mint aki még mindig nem tért magához, de azért fél kézzel átölelte az asszonyt maga mellett, mivel pedig a kopogós járású, büszke lányok jutottak eszébe, azt mondta, hogy el ne árulja magát: - Már nem is tudom, mit, csak nagyon szép volt!- No, akkor mondd el nekem is, mondd! - duruzsolta a fülébe kérlelőn a felesége, és egészen hozzá bújt, hogy mindene érezhető legyen, s erre már nem is lehetett mit mondani. A nap meg addig magasra lépett az égbolton, a tárgyaknak se volt árnyékuk a szobában, csak a fényük él, míg fölöttük a domboldali virágok illata áradt, nekik meg tudatukban elmerült minden, a ház, a falu, az egész világ. Mintha minden álmok selyméből szövődött volna, csupán a roskatag járású harangozó alakját vágta volna ki valami játékos isten, ahogy mámorát kialudva magabiztosan lépett ki a konyhából, a testes pap-szakácsné meg csípőre tett kézzel és fejét rosszallóan csóválva nézett utána. Észre se vették, hogy a szorgos méhek zümmögésével napkelet halk himnusza zúgja körül őket. Tűzhely Amikor Knut Hamsunt hazaárulás vádjával bíróság elé állították a háború után, alig hallatszott elítélő hang a világirodalomban. Mintha mindenütt tudomásul vették volna, hogy a felszabadult Norvégia jogosan vonja felelősségre a Nobel-díjas írót, a minden európai nyelvre lefordított „Éhség” szerzőjét. Mert nem helyeselte az ellenállást, amikor a németek a második világháborúban megszállták hazáját. Az öreg író azzal védekezett, hogy mindig a sszegények és elnyomottak pártfogója volt, s a szíve vérzett, amikor látnia kellett, hogy fiatalok áldozzák fel az életüket, ahelyett, hogy békés megadással várták volna a háború befejezését. A bíróság, korára való tekintettel, nem ítélte börtönbüntetésre, csak megbélyegezte, és sokáig nem adták ki a könyveit. Ezzel szemben Mile Budakot, akit a harmincas évek legjobb horvát elbeszélőjének tartott a korabali kritika, halálra ítélték és kivégezték. Mert tagja volt az usztasa kormánynak. A nagy leszámolás időszakában ezen nem ütközött meg senki. Csak itt-ott suttogtak róla, hogy Krlezát ő mentette meg, s neki köszönhetik sokan az életüket. Most viszont Mile Budakot valóságos nemzeti hősként ünnepük, s több mint ötven év előtt megjelent ezer oldalas regényét nem győzik kiadni, olyan nagy a közönségsikere. Irodalmi körökben meg pláne botrányról beszélnek, s a nemzeti érzés bódulatában az igazságtalan túlzásoktól sem riadnak vissza, magasan fölébe helyezve 11
