Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5. szám - Herceg János: Hegedűsök; Szomszédaink; Divertimentó; Bigámia; Tűzhely; Cigányok; (novellák)
- Nézze - felelte nyugodtan Nagy Péter nekem itt tizenkét hold földem volt evvel az asszonnyal, és engem ott nem ismert senki. Nem is tartóztatott az a másik asszony. Tudta jól ő is, hogy énnekem haza kell jönnöm, hogy engem itthon várnak... Megint hallgattunk egy sort, s hallgatásunk csendjében ott volt az elhagyott asszony. Gyámoltalanul állt, kicsit sirdogált abban a messzeségben, amikor az ember útrakelt az esthomályban, ahogy képzeletünkben az efféle szívszorító jelenetek láthatók lesznek, s akkor vendéglátóm felesége csengő' hangon felkiáltott:- Alig evett valamit a pogácsámból! Pedig most sütöttem, mert az uram szeret így délután elrágódni rajta. És igazat mond, nagyon vártuk haza. Akkor már kezdtek hazaszállingózni a bátrabbak, átszökve a határon, azokkal üzente, hogy nemsokára ő is jön. Megint motozott bennem a kérdés, hogy mást nem mondtak-e a hazatért bajtársak. A két fiúról, s a másik asszonyról nem beszéltek? De fölösleges lett volna feltenni, mert a válasz ugyanolyan egyszerűen hangzott volna, mint amit az előbbire kaptam. Inkább felálltam hát, s a gazda kikísért.- Szóval, azt mondja, valamikor egy cárt is így hívtak, mint engem? S amikor megismételtem az együgyű közlést, hangosan nevetett és sokáig rázta a kezemet. Reggel A fiatalasszony már korán kinyitotta az ablakot. Mind a két szárnyát egészen kitámasztotta, mire széles kévékben ömlött be a nap a szobába, s vele együtt mindent beragyogott. Alatta virágos domboldallal a falu terült el, idefönn meg a templom magasodott, s előtte feketén, mint a darvak, gyülekezni kezdtek a vénasszonyok.- Kelj már föl, ember! - fordult hátra, mert az ura még mindig mélyen aludt, pedig a ló hangosan nyugtalankodott az istállóban, ideje volt, hogy abrakot kapjon, s rúd elé fogva kikocogjon gazdájával a határba, ez meg csak aludt.- Ébredjél, édesem! - lépett az ágyhoz, s tenyerével megpaskolta az ember csontos arcát, mivel az említett öregasszonyok régen hangos éneklésbe fogtak, idehallatszott, ahogy a kántor rekedt baritonját követték, akárcsak odakinn a legelőn a lomha birkanyáj a szürke szamarat, amely néha talán fel is ordított, mert a harangozó kijött a torony alól a napfénybe, előhúzta zsebéből a lapos üveget, s nagyot ivott belőle, odalenn meg vastag hullámokban visszhangzott a harangszó a tájon át.- Mentek le arról a fáról! - kiáltott le valahova a harangozó, mert ködpárás tekintetével úgy látta, mintha az öreg patikusné szilvafáját gyerekek lepték volna el. S szavaira csend lett, mintha szétszéledtek volna mind a szilvatolvajok, pedig hát hol voltak még az iskolásgyerekek, sőt a szeptember is messze volt, amikor majd a hajnali kék ködökkel és savanykás illatával beérik a magvaváló szilva. 9
