Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 4. szám - Kabdebó Tamás: „33” (emlékezés)

pörögnek, csendül a cintányér, a maszkák - ördögfejek, busó-álarcosok, vigyoriak, maskarák, torz boszorkánypofák - ugyancsak öröm-riogatnak. És az apja karján ülő kisfiút annak tömött bajusza, meg anyja puha tenyere simogatja, hogy ne féljen3 a maszkák nem viszik el, az üvöltözés a vidámság, az élvezet kifejezése, a felvonulást nem Belzebúb vezeti, hanem egy Busó és mindez csupán farsangi játék. A kisfiú hüppögve el-elhiszi szülei vigasztaló szavait, lekéredzkedik, végigszalad a sötét, végeláthatatlannak tűnő folyosón, mely elválasztja és meghatározza az elől lévő lakást — (a ház többi részétől).

Ó igen, mai szemmel nézve az egész ház is inkább kicsi, mint nagy. (Hová lettek a hátsó lakásból P. ifjú doktorék? Szaporodó családjukból az akkor már épp hogy „fennálló” csendes, bájos Marika, valamint a később született lármás ikrek, kikhez majdani mohácsi szigeti kiscserkésztábor csibészségtényei fűződnek.) Hősünk édesapja tisztviselő a családi ágazatos-bogozatos faipari cégnél, édesanyja most tanul főzni, mert előzőleg Párizsban franciára oktatták, egyébként meg teniszezni és lovagolni. A háztartás vezetését meg lehet tanulni. A szeretetet, mely lényéből árad, nem. („Ő volt az egyetlen asszony”, mondta Cs. néni, „aki mindenkiről mindig jót gondolt és mondott.”) A ház ablakai kicsik, minden szürkére van festve, mint az alkonyat után beálló szemcsés félhomály.

2. BAJA, BARCS UTCA 4.

A nyomkereső - vagyis a jelen sorok írója - kereste a házat, kutyafuttában nem találta meg. Lebontották? Újjáépítették? Emeletes ház volt, melynek fölső lakását K. Jutkáék lakták (hősünk kedvelte ezt a kislányt, vajha hova lett, hány további kislány anyja, nagyanyja lett?) ők maguk a földszintet bérelték. A konyhából a kis udvarra lehetet jutni, melynek döngölt fold volt a közepe és cement a széle, ahol a csatornákból lefolyó, a tetőn összegyülemlett, és a kilottyantott mosogatóvíz egy szabad medret talált. A kisfiú „csatojnaméjnök” szeretne lenni, illetve távirdász, mert a telefon és a sürgönydrótok titokzatosságain elálmélkodott és a rádió drótnélküli rejtelmein hosszasan elmerengett.

Nagyon kezdetleges, telepes rádiójuk volt, jórészt csak recsegett, ritkán zenélt. Kétévesen megvizsgálta, hol rejteztek el benne a parányi zörej-zenészek, háromévesen elfogadta, hogy a muzsikusok Budapesten vannak és drótnélküli, láthatatlan „hullámokon” jut el (ring a lég láthatatlan vizein) Barcs utcáig a hang. Budapestről tudta, hogy ő ott született, de mivel Baján lakott egész családja (és Baján foganta- tott, ezt persze nem tudta) ő tulajdonképpen bajai, bácskai. A lakás barátságos volt: két utcai szoba, az egyikben anyja aludt, a másikban apja (bár anyját reggel, hétvégeken, apja ágyában lelte, közéjük furakodott, toronyőrt játszott), kis ebédlő, a folyosó végén a cselédszoba, az enyhén csepegő fürdőszoba, a kis konyha és az egeres spájz. Az utóbbi volt a lakás egyetlen titokzatos helyisége, detektív macskák és ág- rólszakadt egerek kényszerű találkozóhelye. A befőttek is itt laktak, kedvencei, ám a kulcs magasan volt, sámlira kellett állnia, hogy elérje.

3 Később megpróbálta megérteni, önmagának megmagyarázni ezt a félelmet: „Elragadnak, elvisznek a sifonérba!” Az eltűnéstől való félelemről van szó tehát. Ennek a félelemnek lelki térképéhez tartozik az a törekvés, hogy az ember önmaga térképésze (is) legyen, (s mivelhogy egyszer valóban el kell tűnnie) nyomot hagyjon maga után.

20