Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Kabdebó Tamás: „33” (emlékezés)
Gyerekágya anyja szobájában volt és egy nap arra ébredt, hogy körülfogják, ünnepelik. „Túl van a veszélyen”, mondta a négyéves kisfiú torkába nézve Szász doktor, aki náluk, egy rögtönzött ágyban töltötte az éjszakát. „A torokgyík elszaladt, továbbrobogott”, mosolygott az apja felszabadultan. (Anyja két nagy szeme könnyben fürdött.) Apja nem volt irodalmár, még csak költői lélek sem, de az ünnepélyes pillanatok látható, azaz plasztikus költői szóképeket hoztak ki belőle. Olykor (ki mindennapjait a köbözés, az erdőbecslés, a gatter világában töltötte) latin idézetekkel, máskor saját maga által írt verssorokkal állt váratlanul elő. Anyja volt az, aki Petőfi versekre tanította. Névnapján, Klára napon, mindhárman a rekamié elé terített medvebőrön ültek, pirosszegfűk közé. Az előszobában volt két őzagancs trófea, apja kalapján szalonka tollak villogtak, az ebédlő székei zölden fénylettek. A bútorok, a szőnyegek kopottak voltak, a függöny egyszer-kétszer leszakadt, fel kellett kötni. „B. hozzon pénzt!”, volt a kedves, az emlékeztető refrén, mellyel anyja reggeli búcsúzó csókját kísérte, s a kisfiú nem emlékezett arra, hogy apja erre mit felelt. Viszont már akkor különösnek találta, hogy apja és anyja, akiket ő mindig tegezett - hol tegezte, hol magázta egymást. így ez nem a kettejük közti hangulat, vagy meghittség fokmérője volt, hisz úgy szerették egymást, mint tojás sárgája a fehérjét. Szeretetközösségben éltek, hármasban alkottak egy még kerekebb egészt. Amikor apja 39-ben bevonult (és természetesen hitt abban, hogy a Kárpát medence egységes egész) anyja sírva-ríva búcsúzott el tőle, mintha nem a békésen visszafoglaló sereg egy ezredének „géhá”-sa4 lenne, hanem egy hadfi a háború küszöbén. A kisfiú édesanyja születés és névnapi verses köszöntőkre is megtanította. Ópapa, a pátriárka, a Deszkás utca temérdek nagy házában, nagy jólétben lakott és bármelyik évfordulóját, Mámikával, a nagy család méltóképpen ünnepelte meg. Hatalmas volt az ebéd, a fogások utóhadai a délutánt is elérték, a fölnőttek kávé utáni likőrjei beletorkollottak az ozsonnába. (Bácska az ország gyomra volt, maradt is. A kisfiú vérei sem vetették meg hasukat. „Nagyevők” keveredtek itt ínyencekkel; egyes recepteket gondosan lemásolták, másokat gondosan eltitkolták az asszonyok.) Az ünnepségek (a kisfiú számára) a szavalattal kezdődtek. Elhangzott, a család nyilvánossága előtt, a köszöntő, melyet izgalom előzött meg, egy ópapai barack és egy pengő követett. (Édesanyja ott szurkolt, súgásra készen, a sarokban, de jobbára nem kellett súgnia.) A szerzett pengők összegyűltek, társultak a születés és névnapi, karácsonyi és húsvéti pengőkkel és a finn-orosz háború kezdetén, a kisfiú betétkönyvében 25-re rúgtak. Akkor aztán, anyja apja meggyőzték őt, hogy pénz kell a finn katonáknak fehér bekecsre a nyakigérő hóban, hol csak kutyaszánon és sítalppal lehetett közlekedni. („Nekik nem volt pénzük és adni szerettek volna” — állapította meg sokkal később a már nagyfiú.) Egyedül még nem közlekedik. A Déry Kertbe hintázni édesanyja viszi, kézenfogva, vagy Roski, a mindeneslány. A gyerek érzi, hogy Roski és nagyanyjánál Ilus, de B. néni, a nagymosást végző asszony, vagy Cs. néni, a másik Iluska, anyjának, ha úgy tetszik, inkább barátnői, mintsem szolgálattevői. Soha nem parancsol az senkinek, hanem - égszínkék szemének mély pillantásával - kéri őket, megtennének-e * Két kékhattyú fehér tavakban. 4 Gazdasági beszerzőként, aki alkalmasint konyhafonök. 21
