Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve XI. (Rába György: Kopogtatás a szemhatáron; Vasadi Péter: Mindenki aranyat sejt; Tornai József: Pünkösdi lobbanás; Labancz Gyula: Hanghoz az arc; Ha eső, akkor Rilke; Csiki László: A keresztelő; Sinkovits Péter: Határsáv; Méhes Károly: Csend utca)

Kosztolányira rájátszó, az ő Hajnali részegségének ellenlátomását megfogalmazó mű Kosztolányi szellemiségében idézi meg a semmi-élményt, s azért fohászkodik, hogy a mozgalmas élet foszlassa szét azt. Tárgyiasság és metafizikai jelleg játszik át egymásba ezekben a versekben. Egy olyanfajta „legújabb” tárgyiasság a jellemzőjük, amelyben nemcsak „az itt és most” Leírása jelenik meg, hanem a döntőnek bizonyuló emlékeké is. Furcsa dolog ez, hi­szen „Mint a békák az út szélén,/ ugrálnak az emlékek.” (Lék), ugyanakkor „Azzal szoktam szórakoztatni magam,/ hogy minden apró mozdulatot, mint/ a világtörté­nelem molekulaáramlását/ megfigyelek. De most minden megállt,/ a szívek is csöndben várnak. A fuvolaszó/ mindinkább hűtőgépzúgásra emlékeztet.” (Fuvola­szó). Az emlékezés a lét értelmévé is válik: „minden-minden / csak azért történik, / hogy emlékezni lehessen legalább.” (Igen, legalább). A világ nem a tárgyak világa, de az apró tények és mozdulatok is beleáramlanak az egyetemességbe a megfigyelő tudat szemléletmódjának köszönhetően. így születhet meg a felismerés: A világ na­gyon kicsi (s ez cikluscím is). E világnak mégis két szintje van: a látott, a látható és a sejthető, a képzelhető. Végigvonul a köteten egy szemérmes-kedves, ugyanakkor következetesen antropomorfizáló Isten-kép (Gyermekimádság, Kelés, Fák pillana­tai) és ezzel összefüggésben a lelkiismeret képzete is. Isten és lélek, tudás és sejte­lem legszebben a kötetzáró s a továbbiakat „bevezető” versben áll előttünk: „Megle­het, idáig is ketten / voltunk, egy biztos: most / már örökké [az ő szava!] / ketten maradunk.” (Az évek elé). A kövesedő magány s a feloldás lehetősége egyaránt benne van e zárlatban, de a kötet egészében is, amely alapvetően magánbeszéd, Magánvers abban az értelem­ben, hogy nem az ember társadalmi helye és szerepe áll a középpontjában, hanem a metafizikai. Ennek kifejező illusztrációi mintegy a tárgyias emlékek, amelyben ala­kok is feltűnnek a környezetből, de nagyobb szerepet kapnak az irodalmias ráját- szások-megidézések: Szindbád, Csontváry és mindenekelőtt az öt vershez közvetle­nül is köthető Kosztolányi, akinek korai és kései költészete egyaránt fellelhető itt szemléleti modellként, de hibátlan szervességgel sajáttá formálva, még abban az ér­telemben is, hogy a négy ciklusra tagolódó könyv egyetlen folyamatos óriásciklus benyomását képes kelteni, s ez „a szegény kisgyermek” és „a bús férfi” „panaszait ugyanúgy magában foglalja, mint a kései versek keménységét és végérvényességét. (Jelenkor Kiadó, 1993) 100

Next

/
Oldalképek
Tartalom