Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve XI. (Rába György: Kopogtatás a szemhatáron; Vasadi Péter: Mindenki aranyat sejt; Tornai József: Pünkösdi lobbanás; Labancz Gyula: Hanghoz az arc; Ha eső, akkor Rilke; Csiki László: A keresztelő; Sinkovits Péter: Határsáv; Méhes Károly: Csend utca)

a föltámadásra. Addig azonban az életnek a kalokagathía eszményében való vállalása mellett van még egy nagy feladat: az elszakadás ettől, hiszen „majd nekiront az idő az időt- / lenségnek”, hiszen „mindenki tudja, / amit folyton tagadott: / át kell menni oda. kúszva. / bal csonkon bicegve. / dagonyázva, rángatva ki a / combot a létből. már repülünk. / alattunk kezd nőni a fű, és / nem lehet visszakalapálni.” (Ha elkezd nőni a fű). S ezt az ellentmondást mutatja és oldja fői a záróvers isteni szózata: „víz itta be a szárazságot, én a vizet. / halál ette meg az életet, én a halált. / zuhogás váltotta föl a csöndet, én most / éneket hallok e zuhogásban.” (Utóhang a XXII. zsoltárra).

Hölderlin, a korábban többször is megidézett Berzsenyi szellemisége, a görög eszmények azt mutatják, hogy e líra klasszicizáló jellegű világkép alapján szerveződik, az örök értékek hitvallásával. Ugyanakkor tartalmasán és formáltan felrétegződik erre rá a huszadik század különös zaklatottsága. Az esztétikai szépségnek az is részévé válik. (Jelenkor Irodalmi és Művészeti Kiadó, 1993.)

Tornai József: Pünkösdi lobbanás

A költő előző verseskönyvét a meghatározó motívum, az egységes hangnem, versbeszéd és versforma egyetlen nagy ciklussá avatta, A szerelem szürrealizmusává. Az új kötet többszálú, bár változatlanul egységes mű. A következő kulcsfogalmakra lelhetünk a versek eszmerendszerében: Világszellem, Isten, természet, lét, szerelem, célképzet, halál, semmi, ember, magyarság. Öt ciklusra tagolódik a könyv, s az egyes címek valamiként a meghatározó motívumra is utalnak. Az Isten viharában a költészet, A költő idős, a tavasz időtlen a természet, a Létem Kolumbusz-tojása a lét, a Semmi és puha száj a szerelem, s végül a Húsvét-előtti Magyarország a magyarság témakörének verseit gyűjti egybe. De már pusztán ezek a cikluscímek is utalhatnak arra, ami a verseket olvasva bizonyossággá válik: az egyes kulcsmotívumok nem határolódnak el igazán egymástól, s még egy cikluson belül is hullámzó a meghatározó voltuk. Logikus ez, hiszen e költői világban az a felfogás uralkodik, hogy „a vers minden, a vers a teremtés maga” (Az egyetlen versolvasó a hold), ugyanakkor „A költészet legkényesebb kérdése, / hogy van-e egyáltalán leírni való? / Ha ötszázmilliárd év messzeségéből nézzük, / semmi megmaradó nincs itt” (A költészet legkényesebb kérdése). Vagyis már az első motívumkörben benne van mindennek az alfája és ómegája is: a Világszellem, az Isten, a semmi és a többi. S a kaleidoszkóp tükörszín- játékát mutatva, de az egyszerre rendezett és fantáziadús költői logikát sem nélkülözve ugyanez folytatódik tovább módszertanilag is. Nemcsak a vers a teremtés maga, hanem a természet is. Egy hajdani, kamaszkori verset végre véglegessé írva, a hozzáfűzött önkommentár végkicsengéseként olvashatjuk e vers jelentésének summáját, „a Lét minden egyedi különbségen túli egységét, a Teremtés unió mysticáját, amit más néven mindent-szeretésnek hívnak” (A hívó hang). S valóban ez a szemléletjellemző régóta a költőre, aki szerint „A természet nem isten, de persze / az is” (A természet nem isten de persze...). A tábortüzet őrző kövekről pedig azt tudhatjuk meg, hogy „Az az isten, / aki ezekbe a kövekbe, az esetlen, nagy kavicsokba / van bezárva, kiszabadíthatatlan.” (A kiszabadít hatatlan).

A létező teremtett és maga is teremtő, a lét-ciklus azonban nem ezt, főként nem az utóbbit állítja a középpontba, hanem a „világlélek” és az egyedi létező rejtélyes kapcsolatát, amelynek titokszerűsége ott van már a tudatos lét kezdetén is, s ezért is oly fontos a költő számára a 14 éves korabeli erre vonakozó élménye és vers-kísérlete, s fontos legalább ugyanannyira az, hogy az ember évtizedeken át sem tudja felis94