Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve XI. (Rába György: Kopogtatás a szemhatáron; Vasadi Péter: Mindenki aranyat sejt; Tornai József: Pünkösdi lobbanás; Labancz Gyula: Hanghoz az arc; Ha eső, akkor Rilke; Csiki László: A keresztelő; Sinkovits Péter: Határsáv; Méhes Károly: Csend utca)

merni a hívó hangjellegét és lényegét. Persze más ez a hang a kamasz, s más a hatvan éves férfi számára, hiszen ez utóbbi rendre azzal kényszerül szembenézni, hogy „Tegnap fognak eltemetni / délutánom udvarán, / telerakja szám a semmi: / szűzen- szülő ősapám.” (Létem Kolumbusz tojása), s hogy „ki vagyok én, ha nem / igaz a zsoltár, hogy „erős vár az én Istenem?” (Ha nem igaz a zsoltár), valamint hogy „semmi nem vár rátok / a sáron és hidegen kívül a sírban, gyermekeim, / de még rosszabb, hogy sose tudjátok meg, / minek születtetek” (Szókratész utolsó szavaiból).

A teremtett létező igazi alapkérdése ma tehát a semmivel való számotvetés. S ez határozza meg, már a ciklus címében is a szerelem motívumát. Az extázisok, a „szürrealizmus” után itt a keserű józanság: „Azt hittem, a nők mindig az / üdvösség földi hordozói, / de rájöttem, ez nem igaz / és másba se lehet fogódzni.” (Azt hittem, a nők mindig az...). Ez a felismerés azonban visszamenőlegesen nem módosítja az életút vállalásait és vallomásait: a szerelem továbbra is a teremtés és a teremtődés mítosza, s mert mítosz, jelentésköre sohasem fejthető meg egészen: „Szemed élőbben parázslóit, / melled, combod velem szemben, / falakon mályva-virágok / s hittem együtt Szent Ferencben, / Don Juan kígyó-szavában, / semmiben és puha szádban.” (.Semmi és puha száj). Most mégis úgy látszik, hogy a semmi ellen az utódok sora lehetne az egyik legbiztosabb érv, ezért a feledhetetlenül fájdalmas-szép vallomás: Ima meg-nem-született gyerekeimért a legégetőbb nyár közepén, amely e költői világ meghatározó eszméit egyetlen mondat képzet- és képsorában ily módon összegzi: „És szavam, a sötét / meghasonlás szava, ha eljut / hozzátok a halál kristályrácsain át, / hozzátok, akik ott vagytok eszméletem határain túl, / érzem, mert lehúz súlytalanságotok, / fényszerűségetek terhe, - legyen most / messzi simogatás, százszor elsuttogott / áldás egy apától, ki ma is csak olyan / folderengő arc a múlandóság töredezett / üvegén, mint ti, gyönyörben szárnyat bontó, / soha föl nem szálló gyerekeim.”

Teremtés és annak elmulasztása a záróciklusnak is központi gondja, már nem a személyiség, hanem a nemzet szintjén. A ciklus címadó verse nem az újjászületés, a feltámadás közelgéséről szól, hanem a megmerevedett előtt-létről: 12 hatsoros strófán keresztül ismétlődik sorról sorra az „ugyanaz” negatív jelentéskörű képzetsora, a nem tudtunk megváltozni protestáns siralmas énekeket idéző komor monotóniája: „És ugyanazok az áldásra-forgó nyelvű költők, / és ugyanaz a kérdés, amire a válasz csak a föld/ és ugyanazok a roppanások a koponya kérge alatt, / és ugyanaz az elfojtott kiáltás éjszakánként a hegyek közül, / s a szérűskertben ugyanaz a nagy, lila szirmokkal kiviruló mák: / ugyanaz a lelkünkre-fölfeszített, húsvét-előtti Magyarország.”

A költő előző kötetében a szerelem volt a mindenen átütő, meghatározó életmetafora. Mostanra egy módosult összefüggésrendszerben jelenik meg a létezés: önmagában, létként válik értékké, s ellenpontjával, a semmivel együtt leírhatóvá, érzékelhetővé, de kristálytisztán meg nem érthetővé. Nem előzmények nélküli ez a szemlélet: a korábbi kötetek következetesen vezetnek a Pünkösdi lobbanás felismeréséhez: „Minden megtörténik, / ami fájdalom és pünkösdi lobbanás / a csillagokban, a te fejedben / és a tulipánok fejében.” S még valamit bizonyít ismételten ez az új könyv. Hosszú időn át volt gyakori az a vélekedés, hogy Tornai József ugyan tehetséges, ám nem igazán jelentékeny költő. Nos, a Pünkösdi lobbanás az előző kötetnél is jobban bizonyítja a jelentőséget: az év három-négy legfontosabb költői műve között látom a helyét. (Püski, 1993)

95