Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve XI. (Rába György: Kopogtatás a szemhatáron; Vasadi Péter: Mindenki aranyat sejt; Tornai József: Pünkösdi lobbanás; Labancz Gyula: Hanghoz az arc; Ha eső, akkor Rilke; Csiki László: A keresztelő; Sinkovits Péter: Határsáv; Méhes Károly: Csend utca)

forma azonosító ereje mellett is „elegyesek” ennek az el nem különített ciklusnak a darabjai is. További kötetszerkesztési sajátosság, hogy a kurziváltan szedett nyitóversre válaszol az utolsóeló'tti mű: Bujkálok benned - Bennem bujkálsz. De nem ez az utóbbi, hanem a záróvers van szintén kurziválva, az Utóhang a XII. zsoltárra. Ámde mindez még csupán legkülső formája a költői szerkesztésnek. Ennél is lényegbevágóbb az a tartalmas megszerkesztettség, amely a versek szövegét hatja át, s amelynek legfőbb sajátossága a sejtelmes, mégis tiszta polifónia. Vasadi Péter olvasói jól ismerik a költő vallásosságát, elementáris Isten-élményét. Ezt az egész kötetet, a már említett fontos verseket is áthatja mindez. Ha azonban a Bujkálok benned sorait faggatjuk, az Isten-képen átsugárzik az élet, a szerelem és a költészet, a vers képe-képzete is. Egyik sem kibontottan, csak odaérthetően a gazdag alapszöveg jelentéskörébe. S mindezt az teszi magától értetődővé, hogy az alkotó a tapasztalati és a képzeleti, a tárgyias és az elvont, a kijelentő és a jelképies szinteket nagyfokú természetességgel látja és láttatja együtt, rétegzi egymásra. Ennek az lesz a következménye, hogy a versek olvasója egy-egy kijelentés bizonyosságával találja magát szembe, ugyanakkor folytonosan körüllengi őt egy elemi bizonytalanságérzet is: a tudás mellett ott a nem-tudás, a sejtés mellett a belátás és a be nem láthatóság is. Hiszen „nem tudunk semmit igazán. / semmiről nem tudunk egész / en. van valamink, de kévé / s. van valami kévésünk, de /sok. a valósághoz nem oda / tolakodni; onnan szökik, s / itt, ahol állsz, teremtő- /dik. inkább a mozdulatok- /kai pontozott magány, min /1 a zajos igyekezet.” (Magánbeszéd 181).

Ebben a bizonytalan, vagy másfelől nézve jelentésgazdag világban is vannak azonban vitathatatlannak tudott evidenciák. Ilyen legelsőként természetesen Isten és ember egymásra vonatkoztatása, s talán nem hangzik profánul úgy fogalmazni, hogy egymásra utaltsága. A hit ugyanakkor ellenpontjaival és kérdéseivel együtt teljes: „Micsoda / harc dúl hit s tagadás közt. / Micsoda egyensúly.” (Két száj éneke bennem). E versben a hitre és a tagadásra rámintázódik az ember isteni és állati vonásainak szembeállítása s mégis egy testbe-tudatba zártsága is. Máskor csak a „búvóhely” kegyelemért esedezik a könyörgő: „a pontot hagyd meg nekem búvó- / helyül, uram. továbbra is. térdem / elé, ha jössz, eresztem homlokom. / elférek, mint embrió, ma is / fényedben, forogva lassan.” (A pont kegyelméért)

Isten és ember kapcsolatrendszere, bárki bármiként értelmezze is azt, annyit bizonyosan magától értetődővé tesz, hogy létezik etika, s minden emberi cselekvés, gondolat megítélhető az etika mércéjével. Ez mintegy a létezés értelmének alapeszméje, maga a világszellem, s ezér „nem kell vezé / nyelni a jót” (Magánbeszéd 161). Ugyanakkor ez az eszme messze nem képes teljeskörűen érvényesülni, úgy látszik, nemcsak nem kell, de nem is lehet vezényelni a jót, ez csak önvezérléssel működik. Hölderlin szavaiként hangzik el a következő, s az említett két versen kívül csak ez a három sor van kurzivan szedve: „Hölgyeim és Uraim, én többé semmit sem tehetek Önökért. / Ami a legszebb, az a szent.” (Hölderlin futása). S a legszebb nyilván a jó, miként lehetne ez másként annál, aki a Kalokagathía eszményét verseimbe kiugratva is vallja. Ámde Hölderlin aggálya és keserűsége is a mai költőé, aki a kellemesen ejtőző baráti társaság elé veti a kérdést: „Tudjátok-e, / hogy ölik testvéreimet?”, s a válasz a szándékos figyelni-nem-akarás. Ajelenetet értsük jelképesen, s gondoljuk végig a költői végkövetkeztetést: „öljék csak testvéreimet, mintha / nem az övékét ölnék, aki / nem vállal, azt nem lehet /vállalni, kint lógtak a napfény / őszi szőnyegei. bent bele- / fulladhatsz magadba, pedig / kifordulhatnál a sarkaidból: / az üdvösség forgópontja a hús.” (Animusz).

Azonban nem csupán az önzés mozgatja még ezeket az embereket sem. S a félelem, a szorongás a költői ént is áthatja. Mert bár „mindenki aranyat sejt”, ez nem az időben eltörpülő földi életre vonatkozik, hanem a halál utánra, még pontosabban

93