Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Lator László: Őserdő (Domokos Mátyás sorozata. Beszélgetőtárs: Lator László)
nyilván azért, hogy ideológiailag indokolja e bizottság szükségességét, s hogy miért van „égető'” szükség a könyvkiadás és általában: az irodalmi élet államosítására. Az egyes kéziratok sorsát eldöntő' lektorátus élén Lukácsy Sándor állt, átvéve a Miniszterelnökség sajtóosztályának korábbi jogkörét. A könyvbizottság jóváhagyása nélkül a Könyvhivatal nem adott ki engedélyt, de a világ eló'tt ez a Könyvbizottság nem szerepelhetett - ez is hozzátartozott az akkori világ, a „fordulat éve” képmutatásaihoz, amely a könyvkiadás átszervezését - magyarán: államosítását - ki tudja, mi okból, el akarta egy időre konspirálni a nyilvánosság elől. így például a minisztertanácsi rendelettel életre hívott Könyvhivatal egyik munkatársa, akit a hivatal sajtó osztálya vezetőjének tettek meg, fegyelmit kapott azért, mert az intézmény létéről, mint tényről, a sajtóosztály vezetőjeként említést tett a sajtónak... 1949 szeptemberében azután megszűnt az Országos Könyvhivatal, s az időközben államosított könyvkiadás felügyelete átkerült a Népművelési Minisztérium irodalmi főosztályának a hatáskörébe, majd 1953-ban megalakult ott a Kiadói Tanács, 1954-ben ebből létesült a Kiadói Főigazgatóság, Kállai Gyula vezetésével. Ezek a hazai kommunista gondolatrendőrség alakváltozásainak stációi: időről időre levedlették az egyik hivatali álcát, s nyomban belebújtak a másikba. (Mint ahogy az igazi irányító: a Párt könyvbizottságának a szerepét átvette a mindenkori Pártközpont megfelelő osztálya, az ideológiai-művészeti ügyekben illetékes KB-titkár vezetésével.) Mindezt akkor persze nem tudtuk, csak annyit éreztünk, mintha Kafka „kastélyában” bolyonganánk, miközben ismeretlen hatalmak kifürkészhetetlen szempontok szerint, de megfellebbezhetetlen módon döntenek rólunk. Mit mondtak ott neked a Könyvhivatalban, illetőleg a sajtóosztályon? LL: - Gondolom, egy egyszerű ügyintéző hivatalnok, technikai lebonyolító ült ott. Véleletlenül a nevére is emlékszem, de ennek semmi jelentősége, nyilván nem ő döntött, ha méltónak kellett is rá lennie, hogy az ideológiai fogantatású verdiktet közölje. írást, azt hiszem, nem kaptam, csak szóban válaszoltak: a könyvem az illetékesek véleménye szerint pesszimista, talán az is elhangzott, később, a kollégiumban biztosan, hogy irracionális szemléletű (ez nagy bűnnek számított), ezért megje- lentétését nem engedélyezik. A nyomdát természetesen szintén értesítették, de a nyomda igazgatója, Wiesmayer Emil megtette, hogy a már kiszedett könyvből tíz levonatat csináltatott, pedig nem lett volna szabad. Ez a tíz kefelevonat „került forgalomba”. DM: - Az elutasítás okára, hogy a verseid pesszimisták, magam is jól emlékszem. De most, negyvenvalahány esztendő távolából visszatekintve erre az „ítéletre”, hogyan látod ezt — ma? Most megválthatod „következmények nélkül”, milyen mértékig volt csakugyan pesszimista az Őserdő anyaga, s egyáltalán: indokolható-e ezzel egy művészi alkotás merev elutasítása? LL: - Be kell vallanom, hogy mikor viszontagságosán, de szerencsésen hazakerültem a breszt-litovszki hadifogolytáborból, és aztán szülőföldemről, Kárpátaljáról, átszöktem Magyarországra, nem volt nagyon derűs a világnézetem, akkor írt verseim tele vannak a háború rémképeivel, nyomasztó hangulatával. De éppen Makón, ahová gyalog, 1945-ben, karácsony este érkeztem meg, hirtelen megkönnyebbülést éreztem. Fellélegeztem, mondhatni, boldog voltam. Azt hiszem, ez nemcsak az én élményem volt, hanem mindnyájunké, verseimben a szorongást felváltotta valamilyen derű, nem mondom, hogy szocialista optimizmus, amit később számonkértek rajtunk, inkább valami koromhoz illő panteisztikus ragyogás, olykor egyenesen emelt, himnikus hangon „énekeltem”. De aztán elég hamar visszaköltözött belém a szorongás, meg nem jelent kötetemben, az Őserdő-ben tagadhatatlanul vannak komor hangulatú, sötét versek, ráadásul nem is kellett nagyon éles szem hozzá, hogy 83
