Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Fried István: Líra, irodalomértelmezés, vers(kötet) (Magyar költők, magyar költészet az 1990-es évtizedben)
Fried István Líra, irodalomértelmezés, vers (kötet) (Magyar költők, magyar költészet az 1990-es évtizedben) Yes (James Joyce: Ulysses) magadénak tekinteni, ami nem te vagy, és másénak, ami leginkább magad. (Tompa Gábor - Visky András: Romániai magyar négykezesek) A JL hagyományos munkamegosztáshoz és szereposztáshoz szokott, többnyire nyájasnak minősített olvasó, értetlenkedései, ellenkezései és meghökken(t)ései ellenére, ugyancsak felértékelődött. Hiszen irodalom - mondogatják a magukra valamit is adó, általában az ifjabb évjárathoz tartozó kritikusok, ítészek - csak értelmezett formában létezik, szélsőséges esetben az irodalom a befogadóik) kénye-kedve szerint minősül, emelkedhet a mennyekbe, hullhat alá a feledésbe. Sőt: a kritika, az irodalomról írás immár maga is irodalommá lesz, hiszen — s ezt sem kevesebben, ám annál elszántabban mondogatják, írogatják - a kritika-írás nem egyszerűen közvetítés jellegű írás, nem - mint egykor sokan vélték - másodlagos tevékenység, a bírálat nem pusztán meta-szöveg egy szövegről, hanem szöveg, az irodalomnak egy változata, újabban még csak az alkalmazott fogalmi rendszer sem igen különbözteti meg a fogalmakat poétizáló irodalomtól. Az irodalom fogalmába egyre inkább beleértődik a kritika (és korántsem azért, mert az írószövetségnek kritikai szakosztálya is volt, van, s bizonyára lesz is); az eddig a maga szakmai Felhőkakukkvárába rejtőzött, vagy adataival és bonyolultnak tetsző levezetéseivel a „teremtett világ”-ot a maga racionális (?) szemléletéhez szelídítő irodalomtörténész (még inkább: irodalomtudós) helyet kér, és kapni látszik (nem utolsó sorban erőszakosságának következményeképpen) az irodalom mechanizmusában: nem pusztán értelmezői gesztusait hiszi-hirdeti egyenrangúnak a költők és írók alkotásaival, hanem olykor az irodalmat is a maga teremtményének tudja, - a kritikus tevékenysége (is) a kritika tárgyának kiformálása, amely nemcsak a kritikusi személyiség az eddiginél elevenebb létre ébresztését célozza, hanem a költői-írói személyiségét is. S míg a költők-írók az értekező próza eszköztárából merítenek, kritikai szövegeket illesztenek (nemcsak regényekbe, novellákba, hanem versekbe/hez is), a kritikusok szépírói babérokra vágyva Krizáinak, olykor mondatszövevényekkel szellemeskednek. Egyszóval a kritika és a szépirodalom közötti fal annak következtében omladozik, hogy a bontás műveletét mindkét oldalról szorgalmazzák. A merevebb műfaji kategóriákban gondolkodó ítészek mindig is rosszallták írók, bölcselők, elmélkedni kész poéták határátlépő szándékait, Lukács György mindenáron feledtetni akarván hajdani esszéírói múltját (és szándékosan megfeledkezvén az általa joggal nagyra tartott Thomas Mann hasonló igyekezetéről) Márai Sándornak esszéisztikus elemekben ugyancsak bővelkedő Sértődöttek című regényét marasztalta el. Ugyanakkor még elméleti szakembereknek tartott tudósokban is fel-feléled a vágy, hogy téziseiket, módszeres eljárásaikat, filozófiai-gondolati kalandozásaikat irodalmi alkotásokban vetítsék ki: a leglátványosabb példát napjainkban Umbert Eco szolgáltatja, de hivatkozhatnánk Hamvas Bélára is, aki a létrontásról szóló esz67