Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Fried István: Líra, irodalomértelmezés, vers(kötet) (Magyar költők, magyar költészet az 1990-es évtizedben)

mefuttatását a Patmosz esszéiben éppen úgy kifejtette, mint kései regényeiben. Egyszóval a műfaji válaszfalak zúzása nem ma kezdődött, nem is tegnap, az olyan műfaji jelölések, mint például Voltaire-nél a „filozófiai mese” már a XVIII. században jelzi az igényt a szereposztás berögződöttségeinek megszüntetésére (Micromégas-a egyszerre tudományos-fantasztikus történet, a kortársi bölcseleti irányzatok summája és paródiába hajló példázat államformáról, életelvről, gondolkodásról), és haladhatunk visszafelé is az időben, egészen Daniéig, vagy még tovább, hogy filozófia, irodalom, irodalmi szemlélet-gondolkodás egymást értelmező-kiegészítő voltára töprengtető példát hozzunk. A különféle korszakok különféle irodalom- és „kritika”- fogalmai (a kritikát itt és szinte mindvégig a „criticism” értelmében használom), különféle típusú és szerkezetű műfaji hierarchiái jórészt kijelölték az író és értelmezője hatáskörét; ám a leginkább a XIX. század (pozitivista) rendszeralkotó igénye önállósította az irodalom történész, a meg- és raismerésben otthonos, az adatok, „igazolható” tények biztonságába húzódó tudós szerepét, amelynek egyik legfontosabb ismérve a szolgálat és az alázat külső formájába burkolózó tévedhetetlenség volt. Tudniillik: amennyiben egy irodalmi alkotás pontosan és félreérthetetlenül leírható, rangsorolható, osztályozható, minősíthető, akkor a leírást, a rangsorolást, az osztályozást és a minősítést szakmai feladatként végző és már akkor egyetemi katedrával, akadémiai tagsággal jutalmazott irodalomtörténész-kritikus ugyan az irodalom szolgálatának hirdeti cselekvését, valójában szüntelen ítélkezik, része vagy irányítója a „hatalmi disz- kurzus”-nak, nem ismeri el az ettől a diszkurzustól eltérő nézetek jogosultságát, teremtője és foglya a konvenciónak (társadalminak, államinak, ízlésbelinek stb.) - és az irodalmi mozgásokat egyirányúnak hirdetve általában egyetlen kiemelkedő (vagy kevésbé kiemelkedő) személyiséget esztétikai vagy etikai törvényhozóként tart számon: így bevégzettnek, bár folytatan- dónak hiszi az irodalom menetét. Bevégzettnek, hiszen az irodalom fejlődése a „csúcsra” ért, folytatandónak ugyanakkor, hiszen a követendő minta adott, ennek variálása, továbbgondolása nem szakadhat meg (jóllehet a továbbgondolás kereteit az ítész megtervezte vagy általa elfogadott konvenció meghatározza).

A kánonná szervezett-szerveződött kritikusi (és olvasói) elvárások, illetőleg az e kánon ellen forduló, „újító” irodalom és irodalmi gondolkodás küzdelme sem egészen új, jelenség, bár a mindenkori avantgárd kisajátította-kisajátítja magának a művészeti lázadásokat, a közízlés látványos pofon ütését. Ám igencsak meggondolkodtató, hogy a XX. század legjelentősebbnek minősíthető, a legtöbbet hivatkozott és hatástörténetileg máig a legfontosabbnak bizonyuló alkotói éppen nem az avantgárd szerzői közül kerültek ki, hanem olyanok közül, akik ugyan találkoztak az avantgárddal, irodalomfogalmukat azonban nem az avantgárd szellemében dolgozták ki. Olykor éppen ellenkezőleg: nem a múlt elvetését, a zongorák utcára való kidobását hirdették meg programul, hanem dialógusba kezdtek a múlttal, költőként is értelmező tevékenységbe fogtak, még lírai alkotásaikban, verseikben is a világirodalmi hajdankor vagy a világkultúra szövegeit tematizálták, olykor parodisztikusan, máskor egyenes idézet formájában. S bár nyilvánvaló, hogy ezek az irodalmi alkotások nem azzal a szándékkal készültek, hogy az esszé, vagy a tanulmány vagy az irodalomtörténeti értekezés helyett írói életművekről, egyes alkotásokról vagy művészeti korszakokról közöljenek valami fontosat az olvasókkal, az azonban a későbbiekben egyértelmű lett, hogy másfajta irodalomfogalmat céloztak meg, amiképpen a hagyománynak is az eddigiektől eltérő értelmezést adtak. Nem kizárólag és talán még nem is elsősorban azzal, hogy a nemzeti irodalmi (vagy egyáltalában: szépirodalmi) önelvűség zsákutcás megoldás-ajánlatait tagadni látszottak, és egy időben és térben tágasabb kultúra- és művészetelképzelés szerint szervezték művé, irodalommá világérzékelésüket, a személyiség és a nyelv megragadhatóságáról kialakított nézetüket. Hanem talán azáltal is, hogy az anyanyelvhez kötöttség és a kortársi nyelvhasználat kizárólagosságának előítéletét éppen úgy szétfoszlatták, mint a kánonná merevített hagyomány társadalmilag szavatolt presztízsét, és ezzel kapcsolatban a költőszerephez fűződő képzeteket (az „elátkozott költő”, a „bohém”, a „nemzeti próféta” imázsa kérdőjeleződik meg.) A költői szerep értelmezésében (és általában a szerepértelmezésben) igényelt változ/taVásokkal együtt, bár olykor kissé megkésve, a kritikusi-értelmezői „szerep” is láthatólag változik; egyáltalában, írók kritikusokká, kritikusok írókká lesznek; ám nem olyképpen szólhatunk róluk: íme egy író, aki kritikákat ír, vagy íme, a kritikus regénye, költészete, hanem olymódon, hogy az író kritikusként is írói tevékenységét végzi, nemigen törekszik egzakt fogalmazásra, higgadt mérlegelésre, s a kritikus értekezéseit, olykor tudományos vizsgálódásait írja tovább regényeiben, verseiben. Az „esszé68