Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Vekerdi László: „Kisebbségben” - „Európa három történeti régiójáról”

helyzete. A vasiparban például még az 1890-es években is „legfeljebb szerény kezdetekről beszélhetünk”, a hazai bőrgyárak a szükségletnek jó ha egyötödét (s azt is a közönségesebb borfajtákban) állították elő, a cipőkészítés csaknem kizárólag a kis kézműipar és a háziipar keretei között maradt. A textilipar pedig még a megelőzőekhez képest is sorvadt, már csak azért is, mert az önellátó háziipar a forgalomtól távol eső vidékekre szorult vissza. A posztóipar „eljutott »a zajtalan haldoklás korszakához«, az egykor virágzó szepességi lenvászonkészítés központjában, Késmárkon két korszerű gépi fonodában külföldi lenrostot dolgoztak fel és a fonalat exportálták. „Selyemgubót bőven termeltek az országban, a selyemipar azonban a további feldolgozásra külföldre vitt nyersselyem előállítására korlátozódott.” A század végén „behozatalunk 40%-át textil- és konfekcióáruk alkották, évente mintegy 150-200 millió forint értékben.” S az egész textiliparban mindössze 31 ezren dolgoztak, míg például Ausztriában 448 ezren. A textilipar helyzete kor és kóijelző: a honi ipar nem teremtett elegendő munkahelyet; a mezőgazdaságból megélni már nem tudók, amíg a nagy vasútépítkezések és az ármentesítési munkák tartottak, kubikolhattak, aztán mehettek százezren Amerikába. Mintha az utolsó Habsburgok korára megismétlődött volna az a felemás betagolódás, amiről Szűcs Jenő Az utolsó Árpádok-ban ír. Mindenesetre épp az ilyen makacs megismétlődésekre, az ilyen elmaradásokra, nekilódulásokra és félsikerekre keresi a magyarázatot a Vázlat Európa három történeti régiójáról.

Szűcs Jenő merész időbeli térképet vázol Európa ezer éves történetéről, amelyen úgy illeszkednek egymáshoz a későközépkor és a koraújkor „partvonalai”, mint ahogyan a Wegener hipotézis szerint Afrikáé, Európáé és Amerikáé. Szűcs Jenő időtérképén a kereszténység és a hűbériség nyugati ellentétében-egységében a későközépkorra kidolgozódnak azok a politikaijogi ideák, és megszületnek azok az uralmi formák, amiket azután a sajátjukként folytathatnak a korújkorban megformálódó abszolutisztikus államok és az új államalakulatok ideológiá- ját-eszmei legitimációját kidolgozó filozófusok: Grotius, Bodin, Hobbes, Locke. Politikai-eszmetörténeti tekintetben csakúgy, mint a hatalom gyakorlásának tekintetében a két fejlődés, a későközépkori és a koraújkori összetartozik; a későközépkori hűbériség termékeny önemésztődéséből kibontakozó ideák és formák teljes természetességgel folytatódnak s nyernek beteljesülést a korújkori abszolutisztikus birodalmak és (nem kevésbé abszolutisztikus) nemzeti államok kialakulásában, valamint az eseményekre reflektáló gondolkozók teóriáiban, valahogy úgy, ahogyan a középkorban abbahagyott vagy időlegesen befejezett kated- rálisokat befejezik vagy restaurálják a 19. században. Vagy ahogyan az újkor technikája folytatta - átnyúlva az időközben eltelt századokon - a középkor „technikai forradalmát”. Ez a folytatás összeurópai jelenség, akárcsak a barokk, a klasszicizmus, a refeudalizáció. Meglehet, épp ez maga a „refeudalizáció”? Mindenesetre Norbert Elias ugyanilyen töretlen folytatást fedez fel a középkor színes lovagi kultúrája és az abszolutisztikus monarchiák fényes udvari kultúrája között A civilizáció folyamatá-ban; meglehet ugyanennyi vagy ugyanilyen kevés joggal, hiszen a történelem lemeztektonikájában nem óceánok mélyén húzódnak láthatatlanul a nagy törésvonalak. A 17. századi technika se a középkor „technikai forradalmát” folytatta, hanem a középkorinál lényegesen pontosabb, finomabb, kidolgozottabb, renaissance technológiát. A 19. században (soha nem volt alakjukra) „visszaállított” katedrálisok pedig mégcsak nem is hajaznak az egykorira. Jelen szempontból azonban ez többé-kevésbé lényegtelen, Szűcs Jenő érveléséből itt most csak az a fontos, hogy ámbár a folytatás általában Európa minden fertályán felfedezhető, nem mindenütt ugyanazokat a vonásokat és nem ugyanúgy folytatták a középkori fejlődésből. Régiónként mást-mást folyhattak, és nagyjából ez határozta meg a régiók különbözőségét, illetve sorsát. Nagyon bonyolult földrajzi, gazdasági, társadalmi és szellemi térkép alakult így ki; Európa nyugati felén a koraújkorban inkább a „felbontást” vették át, mintsem magát a,.hűbériséget”, a „szabadságok” kiteljesítését és intézményesítését folytatták: meg kellett szabadítani a különféle autoritások alá tartozó csoportokat egyoldalú kötöttségeiktől, felszabadítani a különféle hatalmaknak alávetett egyéneket egyoldalú alattvalói minőségükből. „Harmadszor, elvileg fel kellett szabadítani az embert, a természeti lényt, az alattvalót és keresztény hívőt arisztotelészi »politikai lény« (animal politicum) minőségében is, amihez viszont ki kellett hámozni a politika fogalmát az etikából, ahova a teológia hosszú időre bezárta.” Ezek a „szabadságok” váltak a későközépkorban Európa nyugati felén a struktúra belső szervező elvévé, és ezeket folyhatva a Nyugat a 17. és 18. században messzi előrehaladt a politikai szuverenitás társadalmasításában, s feloldva az épp hogy stabilizálódott abszolutizmusok kereteit, eljutott a hatalommegosztás elvén alapuló alkotmányos parla31