Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Vekerdi László: „Kisebbségben” - „Európa három történeti régiójáról”
sik oldalt, az akkori európai „közös piacot” kicsit részletesebben is szemügyre kell venni, ha meg akarjuk érteni a betagolódás féloldalasságait. Azt Szűcs Jenő is kiemeli, hogy a nyugati kereskedőket, a nyugati — vállalva az elkerülhetetlen anakronizmust - „működő tőkét” elsősorban a nemesfém vonzotta az országba, Velence esetében mondhatni kizárólagosan az. Először az ezüst, aztán az Anjou-kortól egyre inkább az arany. Majd amikor Amerikából áramolni kezd Hispánián át egész Európába az ezüst és az arany, akkor a réz lesz a vonzóerő, de ez már nem elsősorban Velencét vonzotta. A koraújkori Európa aprópénzének jó részét magyar rézből verték. Majdhogynem „nemesfémmé” rukkol idővel elő a réz; a középkori és a koraújkori Európa - a fejlett pénzátutalási technikák és az újvilágból áramló ezüst-arany ellenére - valahogy folyton pénzszűkében leiedzett; Szűcs Jenő is hangsúlyozza, hogy Velence kereskedelme a Kelettel végig deficites volt, ezért kellett neki annyira a magyar ezüst és arany. Az ár- és pénztörténészek akkurátusán kiszámolták milyen irdatlan mennyiségű nemesfém, helyesebben bullion áramlott Hispániából Európa boldogabb - vagy legalábbis gazdagabb - városi régióin keresztül a közel és a távolibb Keletre, miféle „árforradalom” (ha egyáltalán nevezhető így évszázados trend) követte az áramlást, s hogyan segítette ez az egyre jobban összeforró „világpiac” kialakulását. Minden szóhoz ölnyi lábjegyzet illene itt, de most elégedjünk meg annyival, hogy a folyamat minden egyes lépését és moccanását pengő arannyal és ezüsttel kellett megfizetni. A nagy versengés továbbá háborúkra, az addigiaknál mérhetetlenül nagyobb és főleg - a haditechnika és a hajózás fejlődését is figyelembe véve - elképzelhetetlenül drágább háborúkra vezetett, ami érthetően fokozta a nagyobb és kisebb európai hatalmak eladósodását és nemesfém-éhségét. Ez az idült „bullionímia teremtette meg a pénzgazdálkodás modernebb formáit, a bank- rendszer, sőt a tőzsde csíráit, amint az Fernand Braudel háromkötetes remekében (és jelen recenzens róla írt szerény recenziójában) olvasható. Erre a krónikus és olykor (pl. a Magyar Királyságban Mohács előtt, vagy a 16. és 17. században a Habsburg-birodalomban) tűrhetetlenné növekvő „költségvetési hiány”-ra próbáltak gyógyírt találni (nem sok sikerrel) a 17. század vége felé az „államraison”, a „merkantilizmus”, a „kameralizmus” teoretikusai (hosszú lábjegyzet mind a háromhoz, Szabadváry Ferencről se feledkezve meg!) és (mellőzve minden teóriát) ezzel birkóztak az abszolutisztikus monarchiák (Spanyolországtól Ausztrián át Svédországig és az Orosz Birodalomig) csakúgy mint az abszolutisztikus oligarchiák (Velencei Köztársaság, brit parlamentáris monarchia, holland plutokrata ,jóléti állam”, „lengyel nemesi köztársaság”); ami a „költségvetési hiányt” illeti, többnyire nem több sikerrel. Az európai államok krónikus fizetési deficitjeit végeredményben csak az Ipari Forradalom, helyesebben a Forradalmak Kora (lábjegyzetek ide!) oldotta meg, és következményükképpen a „győzedelmes polgárság” világméretű expanziója. Minden szóról köteteket lehetne (s kellene) írni, de csak annyit jegyezzünk meg, hogy a most már valóban „létező” világpiacon korántsem volt sem olyan szabad, sem olyan minőség-centrikus az egyének, érdekcsoportok és nemzetek között kibontakozó nagy verseny, amint azt a szabadkereskedelem korabeli és mai teoretikusai hirdetik. Mindenesetre semmi köze sem volt a Felvilágosodás vagy a Francia Forradalom vagy Kant szabadság-fogalmához; sokkal inkább emlékeztetett a középkori „szabadságokéra, amibe az is beletartozott, hogy aki megkapta, szabadon rákényszeríthette akaratát másokra: jobbágyokra, átutazó kereskedőkre, céhtagokra. A brit textilipar például legalább annyira köszönheti roppant profitjait a pompás indiai gyapotszövetgyártás tervszerű és rendkívül megfontolt tönkretételének, mint a fonás- és a szövés-technika egymással versengő nagy fölfedezéseinek, az innovációtörténet-írás iskolapéldájának. És a 18. század végén, 19. század elején elképesztően föllendülő „édesipar” első áldozatai se gyermekeink fogai voltak, hanem az angol textilipari munkások, többnyire gyerekek és fiatal nők, akik jogos kalóriaigényüket” — hogy a „szociális piacgazdasághoz” illően nevezzem kínzó éhségüket - az olcsó cukorral csillapították. Sidney W. Mintz mutatta meg nemrégiben egy nagyhatású, ám erősen vitatott monográfiában, hogyan vezetett ez a piacgazdaságot jellemző és mérő gazdaságnövekedésre: a textilipar olcsó munkaerőt nyert, a cukoripar szinte kimeríthetetlen piacot (az igazi nagy üzlet mindig a szegények filléreinek a kicsalogatása, hiszen mindig ők vannak sokkal többen, mint a gazdagok), a cukornád-ültetvényesek a keresletnövekedés következtében hatékonyabb és jobb technológiát alkalmazhattak (cukornád-malom), terjeszkedhettek, több rabszolgát vásároltak, a fellendülő rabszolgakereskedelem szállítóhajói hazatérőben olcsóbban szállították a cukrot, az ár esése Angliában még lejjebb nyomta a munkabéreket... A gazdasági és a technikai növeke28
