Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 3. szám - Vekerdi László: „Kisebbségben” - „Európa három történeti régiójáról”

dés mindig ilyen, vagy még sokkal bonyolultabb öngeijesztő összefonódások eredménye; ezért is annyira érzékeny a piac ingadozásaira, ezért torpan meg olyan könnyen látszólag akár minden ok nélkül, s váltják fel jóformán kiszámíthatatlanul a sikeres és jó periódusokat az ezeknél többnyire sokkal tartósabb recessziók és még súlyosabb válságok. De legyen jó vagy rossz periódusában a gazdaság, mindig vannak nyertesei és vesztesei. Még a pusztító háborúknak is megvannak a vámszedői, a piti zsoldosoktól a milliókat bezsebelő hadiszállítókig, fegyver- kereskedőkig, fegyvergyárosokig, a képernyőkön kakaskodó tábornokokról és fopolitikusokról nem is szólva, legyen amúgy mégoly kicsiny a szemétdombjuk. Mindig vannak nyertesek, és a történelmet többnyire a nyertesek szemszögéből írják, akkor is, ha az egykori (vagy ha pláne a mai) vesztesekről szól. Ritka az olyan történész, aki úgy vélné, hogyha egy növekedésnek gyermekek és asszonyok tízezrei esnek áldozatul, akkor ott valami bajnak kell lennie, még akkor is, ha amúgy piacgazdaságilag (sőt, szociális piacgazdaságilag) minden a lehető legtökéletesebb. Hát még, ha nem is növekszik a gazdaság, bár persze a gazdasági vezetők és a politikusok jövedelme attól még - látjuk - nagyon szépen növekedhet.

De túlságosan előreszaladtunk, ideje visszatérni a középkorba. Szűcs Jenő elemzéseit összegezve: a 13. század második felében Magyarország tüneményes gyorsan, ám feltűnően féloldalasán „betagolódott” az európai gazdaságba. De mi magyarázza a beilleszkedés gyorsaságát és mi a féloldalasságát? Nem lehetséges, hogy az ország úgy-ahogy már addig is „be volt tagolódva” és most kisebb-nagyobb késéssel együtt csinálta végig a nagy változást Európával? Ami a mezőgazdasági módszerek átvételét és elterjedését illeti, mintha Szűcs Jenő maga is utalna ilyesmire, s a késés igencsak kisebb is tán még, mint ő ítéli, hiszen a kor csúcstechnikái, a fordítólapátos nehézeke (még a jóval korábbi hat ökör vontatta formájában is, hát még a két lovasban), a hármas vetésforgó, a takarmánynövények Nyugaton is csak itt-ott jelentek meg korán, általános elterjedésük a 12. század második felére, és a 13. századra datálható, az istállóztatásról és a trágyázásról nem is szólva. A honi parasztgazdaságok pénzben kiszámított teljesítőképessége se igen marad el a korabéli nyugati átlag megett, megint néhány kivételesen kiugró területet - mint Flandria, Champagne, Bourgogne, a Pó és az Amo síksága, esetleg az Ile de France - leszámítva. A Szűcs Jenő vázolta kép megegyezik a 12. és 13. századi Occidens szerény paraszti jólétének a képével. Mire fordítódtak az adók, a járandóságok, az „ajándékok” kinyögése után megtakarítható, megtakarított garasok? Egy részük bizonyosam a termeléshez és a mindennapi élethez szükséges eszközökre: szerszámokra, ekére, szíjra, kötélre, főző- és tárolóedényekre; olyasmire, amit nem maga állított elő a jórészt önellátó parasztgazdaság. Mindez egy sor iparosnak adott munkát, akiknek egy része a városokban dolgozott, más része a vásárhelyeken, a születő mezővárosokban, vagy éppen helyben, a falukban. De igényesebb, vagy pláne finomabb árut nemigen vihettek piacra, ezt mutatja a városok és a vásárhelyek meglepően azonos árucikk-spektruma. A finomabb és drágább áru, elsősorban a posztó és a vászon, importból származott a vásárokon is. Arról pedig, hogy a gazdagok és előkelőek pénzét jelentős mértékben megcsapolhassák, a honi mesterek nem is igen álmodhattak. Kimaradtak mindenekelőtt a kor „nehéziparának” számító textiliparból. Méghozzá nem holmi egyszerű késésről és időleges elmaradásról van szó. Endrei Walter Patyolat és posztó (Magvető 1989) című kicsi remekében szellemesen a telefonkönyvvel demonstrálja ezt: „Ha megnézzük az egyéni előfizetők 1981 évi telefonjegyzékét, 20, 5 oldalnyi Szabó vezetéknevű előfizető mellett csak 6 oldalnyi Takácsot találunk. Ejnye, berzenkedik logikánk, hiszen egy öltönyhöz való szövet megszövése jóval tovább tart, mint kiszabása és megvarrása. De legalábbis abban a korban, a 15-16. században, a családnevek kialakulásakor, a nehézkes szövőszék alig engedte meg napi néhány rőf előállítását, a szabásformák viszont a mainál egyszerűbbek voltak, a szabómester szerszámai, az olló, tű és vasaló pedig azonos maradt fél évezrede. Elvileg tehát több takácsnak kellett akkortájt vetélőt dobálnia, mint szabónak varrást öltenie. Am a telefonkönyv ténye konokabb az ilyen elméleti eszmefuttatásnál. Ötszáz éve és később is Magyarországon bizony jóval több szabó munkálkodott, mint vászon- és posztótakács: a hiányzó végeket külföldről szerezték be, és a magyar gazdaság arannyal, élő marhával, borral fizetett érte. Egykorú adatok megerősítik feltételezésünket: a 14. századi mezővárosainkban okleveles említés alapján Mályusz Elemér 23 szabót és csak 5 takácsot talált... Magyarország kezdettől fogva textilimportőr volt; e kelmék feldolgozása, később a hazai szövetek kiszabása is az egyre szaporodó vékony- és szűrszabók dolga volt. Egész szabófalvak léteztek - lakóik persze vásármívesek voltak, akik nem mértékre dolgoztak - , mint pl. a Szat29