Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Kamarás István: Homo religiosus az ezredfordulón
mondott Európában. Ennek okát talán abban is kereshetjük, hogy ezek az állásfoglalások nem kényszerítenek döntésre, pedig Jézus nem szereti a semlegességet. A másik ok az lehet, hogy ebben a témakörben különösképpen kiütközik a principium- morál és a társadalmi ellentmondásokat moralizáló teológia életidegensége. Szerepe lehet a polgári és pragmatikus vallásosságnak is. H. Büchele még megemlíti azt, hogy a klérus „bámulatos módon nem ismeri az egyház társadalmi tanítását”. Egy jövendőbeli keresztény társadalmi tanítás két fo pillérének a keresztény kontraszt-társadalmat és az alkotó etikát tartja H. Büchele. A Kontraszt-társadalom nem valamiféle ellen-társadalom, mint jó néhány szekta, hanem egyszerre op- pozíciója és szolgálata a fennálló társadalomnak. De nem is egy bűn-, szakadás-, konfliktus- és szenvedésmentes egyház utópiája, hanem egy reménykedő, kiengesz- telődő, konfliktust másként kihordó, Krisztussal meghaladó és feltámadó egyház, amelyben a közösség megtéréssel együtt jár a jobb és igazságosabb munkaszervezés és jövedelemelosztás, a természet feltételeivel való gazdálkodás fejlesztése, valamint a közvetlen kommunikáción alapuló közösségek kezdeményezései. Ez nem a forradalom, de nem is az evolúció útja, hanem az alkotó etikáé, amelynek — hasonlóan a forradalomhoz - utópia-horizontja van, és — hasonlóan az evolutív úthoz — fontosak az egyes szakaszok. Nem nulláról, hanem az elidegenedett valóságból indul a principium-etika ellenében fellépő, a felelősséget középpontba állító alkotó etika, amelynek a receptje a következő: cél-etika + eszköz-etika + felelősség-etika + eljárás- és döntés-etika + gyakorlati etika. A kontraszt-társadalom tagjaként az igazságosabb társadalomért nem ütközni, nem harcolni bűn, ahol a béketeremtés: belebocsátkozni a szabadakarati döntések drámai küzdelmébe. (Keresztények és a politika) Az előbbiekből egyértelműen az következik, hogy a kereszténynek homo politicusnak, azaz a polisz (a köz) ügyeiben buzgolkodó embernek kell lennie. De hogyan, meddig, milyen mélységig, milyen szerepekben? Ezt már nagyon sokféleképpen látják a keresztények. Bergyajev szerint például az egyháznak egyesülnie kell a politikai állammal, méghozzá az egyház erkölcsi vezetése alatt, úgy hogy megmaradnak a nemzeti különbségek, eltűnnek viszont a nemzeti nézeteltérések és sérelmek. Mások a politizálás mellett vannak, csak azt a - nem túl erős - megszorítást teszik, hogy a politikai üdvösség csak viszonylagos. Ismét mások szerint az őskeresztényekre jellemző szent közömbösséggel szabad részt venni a politikában. Úgy vélem, hogy a „korona és az oltár szövetsége”, egyházi és világi hatalom kölcsönös legitimálása elengedhetetlen része a társadalmi békének. Ez azonban nem jelentheti sem az egyház törekvéseinek világi hatalommal való támogatását, sem azt, hogy egyházi áldásban részesüljön minden jelentősebb politikai kezdeményezés. E. Lévinas azonban arra figyelmeztet, hogy a politikai ideológiák túlságosan kétértelműek ahhoz, hogy az egyházak részéről legitimálni lehessen őket, így aztán alaposan átgondolandó véleménye, mely szerint a kereszténység számára a negatív legitimálás, vagyis a próféta etikai tiltakozása a járhatóbb út. A protestáns teológusok egyik része szerint a vallás és a politika két külön világ, másik részük szerint a politikai aktivitás a hit evilági megnyilvánulása. AII. Vatikáni zsinat szerint a politikai közösség és az egyház ugyanazoknak az embereknek a személyes és társadalmi hivatását szolgálja, más-más címen. Annál gyümölcsözőbb lesz szolgálatuk mindenki javára, minél jobban ápolják az egészséges együttműködést. A Közép- és Kelet-Európai országokban azonban a megfelelő „tréning” nélküli egyházak az utóbbi években nem mindig találták meg a polisz ügyeiben való részvétel megfelelő formáját. Jól bizonyítja ezt az a tény, hogy míg 1989- ben a lengyelek 93 százaléka fejezte ki bizalmát a katolikus egyház iránt, addig 93
