Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Kamarás István: Homo religiosus az ezredfordulón
1993-ban már csak alig 50 százalék felett, és 70 százalék nyilatkozott úgy, hogy az egyház túlságosan is belebonyolódott a politikába. Még meghökkentőbb adat, hogy a hívők 86 százaléka az abortusz-ellenes törvény és az iskolai hitoktatás jelenlegi módja ellen volt, ami persze nem jelenti azt, hogy abortusz-pártiak és iskolai hittanellenesek lennének, hanem a túlbuzgó és túl rigid szabályozással kapcsolatos ellenérzéseikről tudósít. (Kereszténység és kultúra) Vallás és kultúra egyre bonyolódó kapcsolatát igen jól példázza a magyarországi protestantizmus legújabb időkig terjedő története. Zalat- nay István szerint a karakteres szerepet játszott, önálló szellemi, kulturális, politikai arcéllel bírt magyar protestantizmust nem annyira a protestáns egyházak, hanem inkább a protestáns kultúrájú értelmiség képviselte. A református értelmiség identitása jóval erősebb maradt, mint az egyházé, hiszen ma (1994. elején) is számarányuknál nagyobb szerepet játszanak a közéletben. A protestáns egyházak és az értelmiség teljes elszakadása egymástól, a közéletben nem annyira az egyház, mint az értelmiség reprezentálja a bibliai gyökerű hitet, állapítják meg református értelmiségiek. A hagyomány állandó újraértelmezésében, a szimbólumok megújításában és a bonyolult egyházi szervezet működtetésében nélkülözhetetlen az egyházakban az értelmiség. Nyíri Tamás szerint a keresztény értelmiségi tudatosan és közvetlenül szolgálja a keresztény közösség szükségletei kielégítését, gazdagítja az egyház tapasztalatait, artikulálja az egyház tevékenységét motiváló hit valóságát, állandóan újrafogalmazza tapasztalatait a mindenkori szociális-kulturális miliőnek megfelelően. Miként írja, a keresztény értelmiség „nem a mindenkori intézményt, hanem a Krisztus második eljövetele felé vándorló egyházat legitimálja. A kritikus hangokban általában az egyház iránt támasztott magas igény fejeződik ki. A gyökeres változások idején felettébb szükséges a világi értelmiség hittapasztalata, hídépítő, legitimáló, szimbólumalkotó készsége.” A keresztény teológusok (főleg a katolikusok) nagy része úgy látja, hogy a nacionalizmus szembenáll a kereszténységgel, mert könnyen isteníti a nemzetet és a nemzet javát az erkölcsi cselekvés normájává avatja, így bálványimádó és erkölcstelen idológiává válik, valamint olyan tulajdonságokkal ruház fel egy-egy nemzetet, melyek azt másoknál magasabb rendűvé avatják. Ugyanakkor számomra az is nyilvánvaló, hogy a nacionalizmus veszélyei ellenére is fontos, hogy az egyházak a helyi kultúrába testesüljenek meg, már csak azért is, hogy versenyképesek legyenek az inkulturációra törekvő szektákkal. (Sorsközösség a természettel) A modern keresztény teológia és ökoetika úgy látja, hogy a jelenkori krízis (amelynek fontos eleme az ökológiai válság) nem küzdhető le a „vissza a természethez” jegyében, sokkal inkább a tudomány és a technika minden vívmányának körültekintő és erkölcsös használatával. Az Istentől kapott teljhatalom - így értelmezik ma már sokan, magam is, a Bibliát — nem rendelkezés, hanem alakítás, szabályozás, az együttélés biztosítása és a gondoskodó irányítás. A legáltalánosabb elvek különböző teológiai elképzelésekben kerülnek kifejtésre. Az egyik koncepció szerint a természet értelmes egész. Ennek a Szent Ferencre is visszavezethető gondolatnak a schweitzeri változata az élet iránti tisztelet, egy másik a természet alkotórészeinek önálló jogait (mely szerint önmagukért kell emberi- esen bánni az állatokkal), egy harmadik a többi élőlény érdekeit képviselő embert emeli ki. Mindhárom változatban a természet részei az isteni megjelenési módjai. Ebben az elképzelésben az a fő probléma, hogy — a New Age-belire emlékeztet - „pantheizmusával” viszonylagossá teszi a minőségi különbségeket. A másik elkép94
