Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Kamarás István: Homo religiosus az ezredfordulón
vagy legalábbis erősen korlátozták. Többen, miként a marxizmus személyt „elpárologtató” kollektivizmusát, a szolidaritást felszámoló liberalizmust is antropológiai zsákutcának tartják. J. M. Lustiger, Párizs zsidó származású érseke úgy véli, hogy a liberalizmus eszméi ígéretesek lehetnek, ha követői nem választják el a jogot és az igazságot. A szabadság sikerfilozófiája erősítheti a társadalmat, ha nem tagadja meg a közjót. Keresztény szemmel is a liberalizmus javára írható, hogy garantálja az emberi szabadság-jogokban a kezdeményező készséget, hogy lehetővé teszi a sikert, hogy az államot a társdalomnak rendeli alá, és így az állam helyett az ember feladata lesz a boldogságának meghatározása. A liberalizmus rovására pedig azt, hogy: sok helyütt a liberalizmus jegyében kizsákmányolják mások szabadságát, a liberális állam önmagát diszkvalifikálja, amikor a gazdagok javára és a szegények rovására építette rá a politikai jogok gyakorlását, a vállalkozási szabadság pedig sokszor szembekerül a másokkal való szolidaritással. Szemben azokkal a keresztényekkel, akik a liberalizmust az ördög működésének vélik, azt gondolom, hogy a liberalizmus kudarcai az emberi szabadság gyöngeségei. A kálvinista Vályi Nagy Ervin a liberalizmussal való viszonyt illetően megosztottnak tekinti a kereszténységet, mondván, hogy a protestantizmus inkább a liberalizmussal, a demokráciával és a nacionalizmussal szövetkezik, míg a katolicizmus a hierarchiával és restaurációval. A katolikusok között szép számmal akadnak - köztük Dobszay László is -, akik szerint a társadalomban a katolikusok akkor tudnak igazán liberálisak lenni, ha az egyházon belül antiliberálisak. Az autonómiát jelentő emberi szabadságot ki kell egyenlítse az emberi autonómiáról lemondó isteni szabadság, amelynek jellemző jegye a devotio. Mások - egy másik szélsőség - meg éppen csak az egyházon belül érzik jogosultnak a liberalizmust, mint a modern egyház az autokratikus örökségtől megszabadulni igyekvő liberális katolicizmust. A kereszténység és szabadság viszonyát ma is manicheista módon látja sok keresztény, aki úgy tekint a szabadságra és hordozójára az emberre, hogy azzal (a szembenállás szabadságával) az ember meglopja Istent. Pedig a szabadság Isten (illetve Szent Pál szerint Krisztus) ajándéka, ez nyit utat ahhoz, hogy a kereszténység kibéküljön a legmélyebben értelmezett liberalizmussal, hiszen mind a liberalizmus, mind a kereszténység a személy szabadságát tekinti legnagyobb világi értéknek. (Szociális program) A „kollektív bűn” Ancsel Éva esszéiben, az ehhez nagyon hasonló „bűnös struktúra” pedig a mai keresztény teológiában bukkan elő. A bűnös struktúra a bűn tárgyiasulása a társadalomban. Bűnös intézmények és intézményesített bűnök. A társadalomban előforduló helytelenségek egy része bűnre vezethető vissza, ezek helyébe kevésbé igazságtalan társadalmi struktúrákat kellene állítani. Jelen van ugyan a keresztény gondolkodásban mind a kapitalizmus legitimációja (M. Novak, D. de la Vinelle, P. Koslowski), mint a kapitalizmus radikális elutasítása (A. Van Leeuwen, U. Ducharov, G. Manenschijn és az Egyházak Világtanácsa), a szociális és gazdasági kérdésekkel együtt foglalkozó mai keresztény gondolatmenetekben azonban rendre megjelenik valamiféle szociális piacgazdaság, amelyet - Churchillt parafrazálva - keresztény propagálóinak jelentős része az összes lehetőség közül a legrosszabb, de az egyedül lehetséges megoldásnak tartja. A szociális piacgazdaságot általában keresztény (elsősorban katolikus) kezdeményezésnek tudják, ez azonban nem azonos a keresztény egyházak tanításával. A katolikus egyház szociális tanítása például nem ideológiai vagy gazdasági-társadalmi alternatívának készült, hanem ez egyház hite és küldetése által megalapozott szoci- álteológiai bírálat és program. Elgondolkodtatónak tartom a keresztény (elsősorban megint a katolikus) társadalmi tanítás politikai hatástalanságát a kereszténynek 92
